Az egyistenhívő vallásokban, a zsidóban és a keresztényben, sőt még az iszlámban is csak a véres áldozatnak lehet bűnelvevői szerepe. Egyedül a testi halál képes ellenpontozni és semlegesíteni azt a lelkünkben megélt szellemi halált, amit a bűn okoz bennünk és velünk (1Móz 2,16-17).
A bűn a létező akarati úton történő leválása létezése forrásáról. A létforrással, vallási nyelven a Teremtővel szembefordulva önmagunkkal fordulunk szembe. Ez fordítva is igaz, magunktól eltávolodva attól is eltávolodunk, akinek a képmásaként, azaz világi képviselőjeként kellene működnünk a létezés közegében (1Móz 1,26).
A keresztény felfogásban a képmási volt, a képviselői szerepre való elhivatottság köti össze a létezésbe hívottat a létforrással, s nem az azonosság. Az ember bármennyire is szeretne, nem képes istenné válva működni, létbe hívójától elszakadva sohasem lesz hatalma maga körül forgó saját világot teremteni, ám a létforráshoz visszacsatlakozva, a bűn rabságából megszabadulva, azaz összhangba kerülve az örök törvényekkel, a létezés világának a gondozójává és alakítójává, az általa belakott bolygó kertészévé válhat ismét, miként a mítoszi nyelven kifejezett édenkerti történetben az első emberpár volt a paradicsomnak. Ezt a létforrásához visszatért világot azonban már nem Édenkertnek fogják nevezni, amit mindörökre elvesztett az ember, hanem az Úr uralma alatt működő Isten Királyságának (hé Baszileia tou Theou, Mk 1,15) vagy a világban alulról és belülről kiindulva növekvő Ég Királyságának (hé Baszileia tón Uranón, Mt 13,31), amely kifejezésekkel a magyar bibliafordításokban Isten Országa vagy Mennyek Országa formájában találkozhatunk.
A létbe hívott akkor lép a bűn útjára, amikor létforrástól elszakadt önzéslényét a középpontba helyezve úgy próbál létezőként létezni, mintha maga volna a létforrás: önmaga és világa teremtője. E kifordított gondolkodásból eredő szerepzavar az oka az első bűnnek és az istenné válás esztelen szándékát továbbörökítve minden további belőle fakadó bűnnek, amint az a bűnbeesés történetében világosan megfogalmazódik (1Móz 3,5).
A bűn kimondatlan, magunk előtt sem tudatosított motivációja mindig az, hogy az ember istenként szeretne működni, a maga profán rendjét, egyéni világának a saját törvényeit akarja az örök isteni törvények helyébe állítani, azaz ő szeretné meghatározni önmagából kiindulva és önmagára vonatkoztatva, hogy mi a jó és mi a rossz. A bűnbeesés mítoszi nyelven elmesélt történetében a Kísértő ezért hitegeti az ősszülőket azzal, hogy istenhez hasonlóvá, valamint jónak és rossznak a tudóivá lesznek akkor, ha esznek a tiltott fa gyümölcséből.
Az iszlámban a zarándoklatot elvégezve ölik le az áldozati állatot, a judaizmus vallási vágyódásának központi gondolata, hogy a Messiás eljövetelével fölépül Jeruzsálemben a harmadik templom, ahol majd újból bemutatják a véres áldozatokat. E két egyistenhívő vallásban az áldozat az erre a célra kijelölt állat leölését jelenti annak ellenére, hogy minden létezőt, köztük az állatokat is létbe hívó teremtő Ozeás (Hóseás) ajkán már évszázadokkal Jézus előtt kinyilatkoztatta, hogy nem véres áldozatra vágyik, hanem szeretetre (Oz 6,6).
A Krisztus-hitben nem állati, hanem istenemberi vér hullik ki a szellemi halál, a bűn elvételére. E hit szerint a létforrás, maga az isten azért lett valóságos emberré kétezer évvel ezelőtt, hogy a bűnöket magára véve értünk haljon meg. Ez pedig a keresztény számára szükségtelenné teszi mind a véres áldozat állatokat öldöklő gyakorlatának a folytatását, mind a harmadik templom felépítése utáni vágyakozást. Az Újszövetség azt tanítja, hogy emberré lett istenként a Fiú kereszthalála az örök időkre szóló megváltói áldozat (Zsid 10,4-14), és azt is – bár ezt a keresztények sem értik, ha túlságosan ószövetségi szellemben gondolkodnak –, hogy Megváltóként a föltámadt Krisztus a három nap alatt újjáépült élő templom (Mk 14,58; Jel 21,22).
Ezt nem úgy kell felfogni, hogy jelképesen ő lett volna az áldozatvégzésre szolgáló és az isten világi lakhelyének tekintett templom, hanem úgy, hogy felépülésétől fogva lerombolásáig a jeruzsálemi templom jelképezte őt, akiben az idők teljességében emberként a világba jött lakozni az isten, hogy halálával, az egyetlen igazi áldozattal megváltson bennünket a szellemi haláltól.
Nyitókép: Pixabay
