Szép idő volt, kellemesen sütött a nap, lágy szellő lengedezett. Mindenre pontosan emlékszem, pedig nem lehettem több öt- vagy hatévesnél, évek, évtizedek teltek el azóta. Azon a gyönyörű tavaszi napon édesanyámmal kint voltunk a kertben. Már kizöldültek a fák, kinyíltak a kedvenc virágaink, tulipánok és nárciszok borították az ágyásokat, illatoztak a jácintok, és az aranyeső is kibontotta apró sárga szirmait. Közeledett a húsvét. Talán éppen az ünnepre rendeztük a kertet, és közben beszélgettünk. Úgy emlékszem rá, mintha csak tegnap lett volna. Anyukám megkérdezte tőlem, hogy mit szeretnék, mit hozzon nekem a nyuszi. Egy játék habverőt kértem. Olyat, mint az igazi, ami tényleg működik, és amivel ugyanúgy tudnék piskótát meg tortakrémeket keverni, ahogyan azt ő teszi. Egyre jobban beleéltem magam a részletekbe, amikor anyukám óvatosságra intett, csitított, hogy halkabban beszéljek, mert lehet, hogy a nyuszi, amelyik az ajándékokat hozza, éppen ott lapul valahol a közelben, és fülel. Azonnal elhallgattam, feszült figyelemmel pásztáztam a kertet. Nyuszinak semmi nyomát nem láttam, de elhittem, hogy ott van, és azt is, hogy a vágyakat csak suttogni szabad, különben nem teljesülnek. Pár nappal később, húsvét vasárnapján aztán megtörtént a csoda! Megkaptam az ajándékot. Pontosan azt a kis robotgépet, amit szerettem volna, hajszálra olyan volt, amilyennek elképzeltem. A nyuszi tehát tényleg kihallgatott minket, nem láttam, de mégis ott lapult. Határtalanul boldog voltam, és kétség sem férhetett a szívembe, hogy ez egy igazi csoda, hiszen anyukámon kívül senki másnak nem meséltem arról, mit szeretnék az ünnepre.
Néhány év múlva, egy későbbi húsvét közeledtével az egyik osztálytársam izgatottan érkezett meg az iskolába, a tudás birtokában lévők felsőbbrendűségével, kárörvendő arccal bejelentette, hogy a húsvéti nyuszi nem létezik. A szüleink veszik az ajándékot, ő hallotta, amint erről beszéltek. Egy világ omlott össze bennem. Számon akartam kérni a szüleimet, de végül mégsem tettem fel a kérdést senkinek, éreztem, hogy nem akarnám hallani a választ. Idővel aztán magam is beláttam, hogy azt a csodálatos ajándékot – és minden előzőt meg következőt is – a szüleim vették, a nyuszi pedig csak mese, mégsem éreztem becsapva magam. Velem igenis csoda történt, bár a csoda nem a bokor alatt leskelődött, nem onnan bújt elő, hanem a kertben dolgozott mellettem, kezében gereblyével és metszőollóval. Halk szavakkal és szeretettel elültette bennem a varázslat aprócska magját, és kiváratta velem, míg kihajt a csoda.
A csodában való hit fáját azóta is gondosan ápolom a lelkemben, pontosan úgy, mint az igazi kertet. Néha le kell metszeni róla a kétely kiszáradt ágait, megvédeni a zajos hétköznapok szélviharaitól. A gyomokat, amelyek idővel minden kertbe beférkőznek – a cinizmust, a kiábrándultságot –, türelmesen ki kell húzogatni. És főleg: időt kell hagyni a rügyeknek, hogy maguktól pattanjanak ki, lassan virágba boruljon és termést hozzon a fa. A csoda nem szereti, ha sürgetik, ha türelmetlenül rángatják, visszahúzódik. A legfontosabb feladat azonban: a magjait továbbadni, szétszórni, hogy újabb kis lelkekben verjen gyökeret.
A csoda sokféle alakban érkezhet az életünkbe, néha emberi kezek által valósul meg, máskor egy pillanatnyi csendben, egy gesztusban, egy tekintetben vagy egy rég elfeledett illatban bújik meg, lehet egy váratlan ajándék vagy éppen egy olyan pillanat, amikor minden a helyére kerül. Van, hogy észrevétlenül érkezik, és van, hogy teljes erővel ragad meg minket a varázslat.
Miközben a húsvéti ajándékokat készítem elő, és remélem, hogy én is éppen egy-egy kis csodát csomagolok színes papírba, eszembe jut az osztálytársam. A tekintetében akkor nem volt helye sem kételynek, sem reménynek. Vajon történt vele valaha csoda? És ha igen, felismerte? Mert csodák igenis léteznek, de csak azok számára, akik hisznek bennük.
Nyitókép: Pixabay
