Nehéz lenne megmondani, pontosan mikor lett a húsvétból egyfajta kötelező társasjáték, ahol mindenki próbál úgy tenni, mintha örülne a sonkának, a rég nem látott rokonoknak meg a különféle olcsó kölnik keveredő illatának. Az ünnep hivatalosan a megváltásról szól, gyakorlatilag pedig arról, hogy valaki valahol mindig keres valamit – tojást, gyufát, türelmet. Ha nem lennének ezek a keresnivalók, talán észre sem vennénk, hogy ünneplünk. De szerencsére vannak. És bár elvont jelentéseket nem feltétlenül hordoznak mindenki számára, kizökkenteni még tudnak, ami mégiscsak az ünnep legfontosabb feladata.
Elcsépelt igazság, hogy az ünnep (akármelyik ünnep) az elcsendesedés és a befelé figyelés időszaka. Ha ezt a fajta szentimentalizmust nem is érezzük magunkhoz túlságosan közel, azt akkor is beláthatjuk, hogy időről időre szükség van arra, hogy kizökkenjünk egy kicsit a hétköznapokból. Erre nagyon jó alkalom és lehetőség a húsvét, már ha képesek vagyunk és merünk mélyebbre menni a felszínnél. A húsvét szépségét hajlamosak vagyunk esztétikai kérdésként kezelni, pedig nyilvánvalóan nem a színes tojások, a bárány meg a vázában virító tulipán jelenti az ünnep lényegét. Hanem pusztán az, hogy van, létezik, itt él bennünk, a családunkban, a közösségünkben. Ha jól csináljuk, akkor ünnepi nyuszik, kölniillat és berzselt tojások nélkül is örülhetünk neki.
A húsvét rendkívül ősi és összetett ünnepünk, tekintsünk akár a vallási aspektusára, akár a hozzá kapcsolódó gazdag hagyománykincsünkre. A rohanó világ azonban rohanó húsvétot teremt, és ha nem vigyázunk, spirituális elmélyülés helyett egy túlélési gyakorlatot kapunk, ahol egyik intézni valótól rohanunk a másikig, miközben azon kapjuk magunkat, hogy a barátainkkal szinte versenyezünk azon, hogy kinek a lakása ragyogóbb és ünnepibb, meg kinek a gyereke mond szebb verset vagy fest díszesebb tojást. Érezzük persze, hogy az ünnep nem erről szól, és igyekszünk is levetni magunkról a rohanó világot legalább néhány napra. Megpróbálunk kiszabadulni a télből, a munkából, néha a családból is, és legalább egy kicsit visszatalálni valamihez, amit nehéz pontosan megnevezni. Ez a meghatározhatatlan valami jelenti az ünnep lényegét, még ha a főtt tojástól és a kölni illatától néha már nehezünkre is esik meglátni.
A gyerekeknek eleinte könnyű dolguk van: számukra a húsvét egy varázslatos időszak, csokikeresés, csupa játék és csoda. Aztán szépen lassan megtanulják, hogy nem a varázslat tartja össze az ünnepet, hanem a kissé horpadt, már régen megkopott nyuszis tojástartó, amit nem is szeret senki, mégis minden évben előkerül, mert valaki számára egyszer fontos volt. Lehet, hogy nem a legszebb dísz, mégis ez emeli legmagasabbra az ünnep fényét, hiszen jelentése, története van, összekapcsol minket a múlttal, a szeretteinkkel. Ez sokkal több, mint amit egy sebtében vásárolt dekorációs elem kínálhat.
Így hát az ünnep gyakran egyáltalán nem tökéletes: a nyuszis dísz horpadt, a levest elsóztuk, a hímes tojásos tálat leejtettük, a vendégsereg túl hangos, a kölni szaga orrfacsaró. De mindez nem baj, mert az ünnep nem verseny, hanem egy közös út, ahol az együtt eltöltött idő sokkal többet nyom a latban, mint a tökéletesen tálalt vacsora és a lakberendezési magazinba illő dekoráció.
Hogy a gyerekeink mit tanulnak meg az ünnepből, mit visznek magukkal, mivé válik bennük a sok családi rítus, az rajtunk múlik. Sokkal többet észrevesznek a körülöttük zajló dolgokból, mint gondolnánk, de nem a hibát keresik, hanem a hangulatot. Azt figyelik, ki hogyan van jelen, ki fárad el, ki türelmes, ki nevet. Ezekből tanulják meg, mit jelent ünnepelni. Lehet, hogy nem értik, mit miért teszünk, de azt pontosan tudják, hogy az ünnep megszületik-e bennünk és az otthonunkban, vagy csak a külsőségeket tudjuk megragadni és tökéletesíteni. Ezért is fontos, hogy az ünnep ne váljon sterillé: igenis, lehet egy kis rendetlenség, összetörhet a csokinyúl, elfogyhat a fonott kalács, mert ezen semmi nem múlik. A lényeg úgyis az, hogy együtt legyünk, és átadjunk valamit a bennünk élő ünnepből a következő generáció számára.
A húsvét nemcsak a szenvedés és az újjászületés bibliai története, hanem mindaz, ami történik: egy mozdulat, egy illat, egy szó. Minden megvan benne, ami az emberi közösséghez kell: szenvedés és újjászületés, közös asztal és egyéni elvonulás, ünneplés és kételkedés. És van benne egy csipet irónia is: hogy az ember képes a sonkát tizedik éve is túlfőzni, de közben valami fontosat tanít róla a gyerekének. Nem azt, hogy hogyan készül a fonott kalács, vagy hogy mit jelképez a húsvéti tojás piros vagy sárga színe, hanem azt, hogy vannak dolgok, amiket pusztán azért csinálunk, mert hozzánk tartoznak, és ha nem tennénk őket, akkor valami hiányozna.
A húsvéti hagyományokban ott rejlik az a furcsa kettősség, amit az ünnepeink mind hordoznak: egyszerre jelentik a biztonságot és a változást, a múltba kapaszkodást és a nyitást a jövő felé. Még ha néha csak a sonka és a torma közti szünetben vesszük is ezt észre. A rengeteg szokás, jelkép, kötelesség és kekszes tál alól néha előtűnik valami emberi: egy kisgyerek, aki elhiszi, hogy a húsvéti nyuszi tényleg létezik, egy nagyszülő, aki rácsodálkozik, hogy az unokája is ugyanolyan arcot vág a torma első kóstolásánál, mint ő annak idején, egy család, ahol senki sem emlékszik pontosan, hogyan is kell fonni azt a kalácsot, de azért mégis megpróbálják. Hiszen a húsvét nem attól lesz ünnepi, hogy minden tökéletesen sikerül. Nem a díszek és nem a rend teremti meg az ünnepet, hanem az a pillanat, amikor elfelejtjük, hogyan kell jól csinálni, és mégis együtt vagyunk.
Nyitókép: Dávid Csilla illusztrációja
