„Ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak megszólalni!”

Egyre többet olvasni arról, hogy a fiatalok apolitikusak, nem érdeklődnek a közügyek iránt. Valóban így van, vagy csak mi, felnőttek gondoljuk ezt gyerekeinkről? Most, hogy hatalmas tüntetések vannak Szerbia-szerte, de mondhatnánk azt is, hogy Európa-szerte, láthatjuk, hogy az a sztereotípia, miszerint a fiatalokat nem érdekli a politika, nem éppen igaz. De mi a helyzet egy kisebbségi közösségben, mint a miénk? Vajon a vajdasági magyar fiatalokat érdekli-e a politika, részt vesznek-e a politikai fejleményekben vagy sem? Erre a kérdésre próbálunk választ kapni interjúsorozatunkban, bemutatva egy-egy olyan fiatalt, aki vállalja a politikai szereplést is.

A húsvéti számunk szerkesztője egy topolyai fiatalra hívta fel a figyelmem, aki nem mindennapi módon foglalkozik közösségünk politikai életével. Orvos, Magyarországon dolgozik, de mindennap haza jár, nagy motoros, és blogja is van.

– Mengyán Albertnek hívják. Ő volt az, aki több helyen is lemosta azokat a helységnévtáblákat, amelyeken a magyar feliratot átfestették – mondta a szerkesztő, és meg is adta Albert elérhetőségeit. Felvettem vele a kapcsolatot, és megbeszéltük, hogy Topolyán találkozunk a Gurman étteremnél.

Albert a megbeszélt időben az étterem előtt vár. Amikor meglátja kezemben a cigarettát, arra kér, hogy a beszélgetés közben ne gyújtsak rá.

– Asztmás vagyok és nagyon zavar a dohányfüst, fulladok tőle – teszi hozzá.

Zsebembe süllyesztem a cigarettadobozt, és belépünk a vendéglőbe.

Dr. Mengyán Albert 1997-ben született Topolyán. Itt járt általános iskolába, és itt végezte a gimnáziumot is, majd Szegeden tanult orvosnak, 2023-tól Kiskunhalason dolgozik.

– Sebész rezidens vagyok, még néhány hónapig, majd szakorvos jelölt leszek. Engem nagyon érdekelt a plasztikai sebészet, de oda nagyon nehéz bejutni, ugyanis egy szűk körű csapatot képeznek a plasztikai sebészek, és nemigen akarnak maguk közé bevenni mást. Mondhatom, hogy privilégium szakma. Ám maga a sebészet is jó, az is érdekel. De szeretek mással is foglalkozni. Ügyelek a sürgősségin, hogy legyen egy kis tapasztalatom. Mindezt Kiskunhalason. Itt, Topolyán orvosként nem dolgozhatok, mert nincs meg az államvizsgám, de tervezem, hogy ezt is egyszer leteszem.

Miért választottad a szegedi egyetemet?
– Először Újvidékre akartam menni. Húsz évvel ezelőtt kezdtem gondolkodni azon, hogy orvosnak tanulok. Akkor harmadéves gimnazista voltam. Különben eredetileg régész szerettem volna lenni, de meggondoltam magam, mert a régészettel gyakorlatilag éhen lehet halni. A régészet nem Indiana Jones, nem ásatás, kincskeresés, hanem könyvtári munka, ez viszont nem vonz. Orvosként több alkalmam van ásatásokra menni, mint régészként. Az orvosival soha nem volt problémám, csak nem szerettem a kémiát, másfél évig készültem kémiából, meg biológiából. Magas pontszámmal kerültem be az egyetemre, és a kémiát azóta sem kedvelem, de az orvosnak nem feltétlenül fontos szeretnie a kémiát, esetleg annak, aki kutat. Mint mondtam, az Újvidéki Egyetemre akartam beiratkozni, az orvosira. Édesanyám, aki gyerekorvos Topolyán, megvette az úgynevezett szkriptákat, harmincéves, cirill betűs, fénymásolt füzetek voltak, harmincéves biológia könyveket, azt mondta, hogy még ő is azokból tanult. Két napig sírtam, majd azt mondtam, hogy ezt hagyjuk, ez kritikán aluli. Magyarországon kétévente adnak ki új könyveket, interaktívak, már 2015-ben volt olyan, hogy a honlapon mindent megtalálhattam, szöveg, videó formájában, ami egy orvostanhallgatónak kell. Meg aztán magyarul tanultam Topolyán. Tudtam szerbül is, de magolnom kellett volna a szakmai nyelvet, így végül Szeged mellett döntöttem, de az az elhatározásom, hogy itthon fogok élni, tanulmányaim kezdetétől a mai napig nem szűnt meg. Ezért Szegeden kissé kilógtam a társaságból, ott is vajdaságiakkal barátkoztam. Sok vajdasági tanuló volt Szegeden. A harmincegy fős középiskolai osztályomból több mint húszan Magyarországon kötöttünk ki, közülük sokan az orvosin, úgyhogy ott nemigen kellett új barátokat szereznem.

Úgy tudom, hogy naponta utazol Topolyáról Kiskunhalasra és vissza. Ez nem fárasztó, nem túlságosan költséges?
– Nem fárasztó. A határon pillanatok alatt átérek, már ismernek, doktor úrként köszöntenek. Kocsival járok, néha motoron utazok, akkor gyorsabban megteszem az utat. Amikor még egyetemista voltam, akkor is hazajártam. Akkor ritkábban, mert hát, nem árt, ha a fiatal kissé távol van a szüleitől, meg aztán ott is ki kellett mennem néha a barátokkal szórakozni. Kiskunhalason pár hónapig próbálkoztam letelepedni, de nem ment. Nem az a világ, ahol jól érezném magam. Nekem sohasem Szerbia hiányzott, hanem a vajdasági magyarok, az itteni mentalitás. Nekem már Újvidék, a szórvány idegen. Ha minden szomszédom szerb lenne, akkor már úgy érezném magam, mintha Dél-Szerbiában élnék. Kiskunhalas kétszer akkora mint Topolya, de már délután négykor senki sincs az utcán, mindenki bezárkózik és tévéznek. Én ezt nem szeretem, szeretek szórakozni, kijárni a barátokkal, haverokkal. Egyébként körülbelül annyiba kerül az ingázás, mint amennyibe kerülne az albérlet Szegeden vagy Kiskunhalason. Útiköltséget nem kapok, úgyhogy havonta 400–500 eurómba kerül az ingázás, de a fizetésemből ezt a kiadást simán fedezni tudom. Magyarországon az orvosokat jobban megfizetik, mint Szerbiában, különösen a szakorvosokat, a sebészeket. Belőlünk hiány van az egész országban. Kiskunhalason is többségben vagyunk mi, vajdasági sebészek, de Szegeden is a kórházi parkolóban sok olyan autó áll, amelyeknek szabadkai, zentai rendszámtáblája van, ott dolgozó, ingázó honfitársaink kocsijai ezek.  

Tagja vagy a VMSZ-nek és az Ifjúsági Fórumnak is, valamint négy évig a topolyai KKT-nek is képviselője voltál. Telefonbeszélgetésünk során már említetted, hogy jelenleg már kevésbé vagy aktív a politikában, mégis mond el, hogyan, mikor és miért kerültél a politika világába?

– A szüleim  nem voltak különösebben nemzeti érzelműek,  de vallásos, templomba járó családban nevelkedtem, egy olyan családban, amely a kommunizmusban el volt nyomva, különösen édesanyám oldaláról. A politikáról otthon nem beszélgettünk. Középiskolás koromban volt egy korszak, amelyben nagyon sok fiatal nemzeti érzelmű lett. Ez azért volt, mert mindig vertek minket, magyarokat az iskolában. Ez a Milošević utáni rendszerben volt, akkoriban divat volt a magyarverés, és nem a gyerekek találták ki, hanem a szülők biztatták őket. Magyarverések nemcsak Topolyán, hanem egész Vajdaságban voltak, és szerintem nincs olyan magyar fiatal, akit legalább egyszer ebben az időben ne bántottak volna magyarsága miatt. Persze, a normálisabbakkal lehetett barátkozni, és nekem mindig is voltak más nemzetiségű barátaim, de a folyamatos csesztetés után elkezdtem gondolkozni azon, hogy miért kell ezt nekem tűrnöm? Barátaimmal elkezdtünk hát ilyen irányban gondolkodni. Kétezer-tizennyolc környékén, akkor már egyetemista voltam, úgy gondoltam, hogy tehetnék én is valamit ennek a közösségnek az érdekében. Akkor a VMSZ ifjúsági szervezete már erős volt, gondoltam, belépek. A kezdetben kisebb kampányokban vettem részt, de harmadéves egyetemistaként kijutottam az Európai Parlamentbe, Deli Andornál gyakornokoskodtam egy ideig. Ott is laktam, és ott ért a hír, hogy Topolyán megválasztottak az Ifjúsági Fórum alelnökévé. Nagyon jó társaság gyűlt össze, voltunk húszan, harmincan akik, ha kellett, pillanatok alatt összejöttünk. Egy nap böngészve az internetet, egy ismerősöm bejegyzésére futottam, amelyben az állt, hogy valahol Sári, Kerény környékén, Nyugat-Bácskában le vannak festve sorra a magyar településnevek. Nagyon feldühödtem. Nem elég, hogy leköpnek, megvernek minket, hanem még a létezésünket is megtagadják. Beültem az autóba és elmentem a helyszínre. Még sohasem jártam arra. Megpróbáltam letörölni a festéket. Ablakmosóval. Ott tanultam meg, hogy ezt a festéket nem lehet ablakmosóval letörölni, viszont csináltam egy videót arról, hogy itt vagyok Sárinál, ez, meg ez történt, és kitettem a Facebook-oldalamra. Másnap reggelig 16 ezren megnézték a videót. Ez csütörtöki nap volt, és hétfőre kihirdettem, hogy ismét elmegyek (ezúttal benzinnel, mert csak azzal mosható le a festék), jöhet velem bárki, de azt is hozzátettem, hogy pártpolitikától függetlenül bárki. Egy autóval mentünk el, öten voltunk, letöröltük a táblákat. Ez az akciónk nagy hírverést keltett, a MTV1, a Hír TV, a Mandiner… számolt be az akcióról.  A Mandiner egy olyan képet tett fel a cikk mellé, amint Orbán Viktor olvassa az újságot. Nem tudom, hogy mit olvashatott, de lehetséges, hogy éppen azt az írást, amely az akciónkkal foglalkozott. Nemsokára a történtek után, nyitottam egy oldalt a Facebookon, mert már rámszóltak a barátaim, hogy ne mindig a saját profilomon irkáljak, meg, hogy hagyjam már azt a sok politikát az oldalamon, ezért nyitottam egy másikat Albert, a déli névvel. De újabban kevésbé foglalkozom politikával, időm nem engedi, inkább a motorozásaimról írok, meg néha világnézeti gondolataimat osztom meg. A nemzeti érdek volt számomra mindig a legfontosabb, kevésbé maga a pártpolitika.

Kikeresem az oldalát. Tizennégyezer követője van. A fotója  alatt a következőt olvasom: Dr. Mengyán Albert, egy délvidéki magyar orvos gondolatai a nagyvilágról. Az utolsó bejegyzés virágvasárnap készült. Egy fotó a topolyai templomról és egy rövid idézet a Bibliából. Így fejeződik be: „… ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak megszólalni?”

Faggatom az előttem ülő fiatalembert mindenről. Már rám is szól, hogy mindez úgysem fér bele egy cikkbe. Egyetértek vele, mégis megkérem, mondjon még valamit a helységnévtáblákkal kapcsolatban. Nem kapott fenyegetést, netán verést akciója miatt, sikerült-e ezzel megmozgatnia a fiatalokat, hogy ők is tegyék meg ugyanazt saját környezetükben, amit ő Sárin tett többedmagával?

– A táblatörlés kapcsán még elmondhatom, hogy miért nem jó, ha egyedül megy az ember. Szőregen töröltem egyszer egymagam. Nem jó helyen. Lefejeltek és el akartak rabolni egy kocsival, de sikerült elmenekülnöm. Nem tettem feljelentést, mert akkor az összes csetnik rám vadászott volna. Hiába magyarázkodtam, hogy én nem festem le az övékét, én csak letörlöm a miénket. Magyar anyámat szidták, meg mindent mondtak. Maga Pásztor Bálint mondta egyszer nekem, hogy vigyázzak erre, mert én leszek a festegető fiú. És valóban, többször is jelezték, hogy itt, meg itt van lefestve a tábla, mehetek. Gondoltam magamban, hát töröljétek le. Én megtettem az első lépést, arccal, névvel vállalva. Céltáblát rajzoltam a fejemre, nektek névtelenül is meg lehetne tenni. Több helyre nem mentem el, sőt volt olyan helységnév, amelynek nevét magyarul sem akartam kimondani, mert évekig nem törölték le. Ha a település magyar lakossága nem képes rá, akkor nem is érdemli meg, hogy településének magyar nevét használjuk. Voltak olyanok is, akik azt mondták, hogy ne törölgessem a táblákat, mert nem vagyunk mi törölgetők. Mindig azt mondom, hogy az első lépés legyen a béke, de a harmadik, negyedik lépés már lehet a kard. A temeriniek nem töröltek, hanem lefestették a szerbet is, utána érdekesmód le lett törölve mindkettő. Az ő módszerük is jó, ugyanis nem lehet mindig tűrni. Akcióm a szerb portálokra is felkerült, ahol legtöbben pozitívan írtak róla, de egyetlen egy olyan kommentár sem volt, hogy emberek, álljunk meg, ez a mi időnk mocska, nekünk kellene letörülnünk.
Most, amikor írom a riportot, látom, hogy Albertnek igaza volt, nem fér minden bele ebbe a cikkbe. Többek között az sem, hogy Albert világutazó, motoron járja a világot. Tavaly Grúziában volt, az iráni határig jutottak el, előző évben pedig Barcelonáig motorozott. Erről is mesélt, de noteszomba feljegyzem, hogy motoros élményeiről részletesen egy másik alkalommal fogom bővebben faggatni. Egy riportot készítek vele az utazásairól. Talán, majd ha visszatér Afrikából, vagy Vlagyivosztokból, vagy az Északi-sarkról...