Ropog a zúzmara a lábam alatt, a hideg levegő szinte égeti az arcomat és enyhe kályhafüst szagot érzek az utcán: otthon vagyok… Több mint tíz évvel ezelőtt Szabadkán történt velem ez a felismerés. Egyszerre volt megnyugtató és felkavaró is. Megnyugtató volt, hiszen otthon érezni magam az egyik legmegnyugtatóbb érzés amit ismerek, felkavaró volt, ugyanis ez az erős érzés több évnyi szabadkai lét után nyilallt a szívembe. Nem is rágódtam sokat ezen az érzésen, hanem hazasiettem meleg kis lakásomba. Néhány év után Belgrádban is felsejlett ez az érzés, habár igen kesernyésen, majd miután átköltöztem Újvidékre, itt is. Nem tudtam nem elgondolkodni azon, hogy mit is jelent számomra az otthon.
Zomborban születtem, de csupán annyira kötődtem ahhoz a csodaszép, zöld városhoz, hogy buszsofőr édesapámmal sokszor „buszocskáztunk” ott. Az igazi otthonom Bezdán volt. Ott éltünk, ott nőttem fel, szólaltam meg először, jártam oviba, általános iskolába, ott szereztem először barátokat, ellenségeket. A szívembe égett a csatornapart, a szomorúfüzek lágy ringása, az éjszakai békabrekegés, a csillagos égbolt ragyogása. Sokáig nem tudtam elképzelni, hogy máshol lakjak, de középiskolába Bajára, Magyarországra iratkoztam be. Hat évet éltem ott, kollégiumban, végül albérletekben, ott ismertem meg kamaszkori szerelmemet. Második otthonomként éltem meg Baját, olyannyira, hogy az állampolgári eskümet csakis ott voltam hajlandó letenni. Ezt követően éltem egy évet Zsámbékon, másfelet Szentendrén, és majd négy évet Budapesten. Felsőoktatási tanulmányaim után visszaköltöztem Bezdánba, majd pár évre rá Szabadkán kezdtem el dolgozni, ahonnan Újvidékre, majd Belgrádba költöztem, végül visszajöttem Újvidékre. Bárhol is éltem, otthon éreztem magam.
A szabadkai felismerésem mégis felkavart akkor. Nem értettem, de nem is foglalkoztam vele. Tizenkét évnek kellett elmúlnia, hogy megértsem, honnan ered. Az emlékekből. Az illatokból, a hangokból, a tapintásból, az ízekből. Rájöttem, hogy a cipőm alatt ropogó dér, a füst szaga a közelgő télre, a tél pedig a karácsonyra emlékeztet. A gyermekkorom karácsonyaira. Amikor békében és szeretetben mindenki ott volt a karácsonyfa körül akit szerettem, és aki szeretett: édesanyám, édesapám és a bátyám. Egy gyermek számára pedig nincs nagyobb kincs a családnál! Számára a család maga az otthon. Mindannyian a gyermekkorunkból építkezünk, így az otthon fogalmát is ebből a korból hozzuk. Ha szeretetben és biztonságban nőttünk fel, akkor felnőttkorban az otthon is az a menedék lesz számunkra, amely biztonságot, melegséget ad, a hely, ahol szeretünk és ahol szeretnek minket. Ha viszont szeretet nélkül nőttünk fel, esetleg bántalmazva, úgy fogunk tekinteni rá, de kötődni fogunk otthonunkhoz. Jól tudták ezt az ókori népek, nem hiába az egyik legnagyobb büntetés a Bibliában az, ha az atya kitagadja gyermekét a családból, a menedéket adó otthonból. A közösségből.
Nincs két egyforma ember, így ahányan vagyunk, annyiféleképpen éljük meg az otthon valóságát. Van, aki röghöz kötődik, más pedig könnyen új otthonra tud lelni bárhol. Kamaszkoromban kicsit el is tértem a korombeliektől, akik alig várták, hogy péntek legyen és hazamenjenek Bezdánba. Ők nem értettek engem, én nem értettem őket. Számukra a legjobb buli, a legszebb lányok Bezdánban voltak, én pedig ezt megtaláltam Baján is. Sőt, ami a legfontosabb, igaz barátokra is leltem Baján, Anna nénire, iskolánk igazgatóhelyettesére anyaként tekintettem. Elfogadtak, tiszteltek és támogattak az ottani emberek. Akkor még nem tudtam, de ez a kapcsolati háló adta meg az otthon érzését. Talán ezért is találkozom lépten-nyomon olyan emberekkel, akik nem tudnak idegenben otthont kiépíteni. Érthető, hiszen egy távolról érkezett személyre gyakran kívülállóként, ausländerként, hazátlanként, jöttmentként tekintenek a helyiek, és ilyen környezetben nehéz új barátokra lelni.
Nehéz, de nem lehetetlen. Ahhoz, hogy valakit elfogadjanak, meg kell bízniuk benne. A bizalom pedig, mindannyian tudjuk, nehezen érdemelhető ki, viszont könnyen elveszthető. Arra, hogy idegenben is meg lehet teremteni az otthont, számomra édesanyám a legjobb példa. Csehszlovákiából érkezett, nem tudott sem szerbül, sem magyarul. A kezdetekben egyedül lehetett, kiváltképp, hogy édesapám a házasságuk elején pár évig Németországban dolgozott, lassan mégis elfogadtatta magát a helyiekkel. Bezdánt végül az otthonának tartotta. Barátokat és tisztelőket szerzett. Hogy mennyit, arra csak halálakor eszméltem fel. Édesanyám több mint tíz éve hagyott itt minket, de még most is élénken él bennem az a hosszú embertömeg, amely kikísérte őt végső útjára.
Életútja abban a felismerésben erősít meg, hogy hiába van körülöttünk támogató háló, ha mi nem szeretjük saját magunkat, ha mi nem tiszteljük saját magunkat, mások sem fognak. Csakis akkor tudunk bárhol és bármilyen körülmények között otthont alapítani, ha szeretjük és tiszteljük magunkat. Ha önazonosak vagyunk. Számomra az otthon nem csupán egy hely, ahol meghúzódhatok, vagy ahol biztonságban érezhetem magam. Sokkal több annál. Az otthonom ott van, ahol a szívem lakozik. Az otthon én magam vagyok. Lelkem az otthonom.
Nyitókép: Fotó: Diósi Árpád
