„Minden fénykép egy rabul ejtett élmény”
(Susan Sontag)
Húsz évvel ezelőtt, amikor először kezembe vettem a fényképezőgépem, leírhatatlan érzés kerített hatalmába. Úgy éreztem, végre el tudom majd kapni az idő azon apró szeletét, amelyben létezünk és érzünk. Úgy éreztem, hogy hatalom van a kezemben, és egy időkapszulába tudom zárni az ember lelkét. Ahogy egyre többet fotóztam, hol sikeresen, hol nem, úgy egyre inkább rabjává váltam a pillanat megörökítésének, és közben arra jöttem rá, hogy bár egyszerűnek tűnik fotót csinálni – hiszen csak fel kell emelni a gépet és meg kell nyomni a gombot –, valójában hihetetlenül összetett és nehéz fényképet készíteni.
Társadalmunk és életünk egyik legszervesebb részét képzi a fénykép és a fényképezés. Életünkben lassan nincs olyan esemény – és ebben a pillanatban szánt szándékkal kihagyom a fontos jelzőt –, amelyről ne készülne fotó. Tele vagyunk fotókkal, sőt mi több, fuldoklunk a fotókban. Nincs olyan része az életnek, amelyben nem jelenne meg. Legyen az foglalkozás, hobbi vagy csupán a szürke hétköznapok. Az internet, a könyvek, az újságok, az épületek falai, a termékek mind-mind képeket tartalmaznak. Nincs olyan szakma, amelynek ne lenne segédeszköze a fényképezőgép. Olyannyira átszövi az életünket a kép, hogy egyenesen felesleges felsorolásba kezdeni.
Néhány évtizede még a kevesek kiváltsága volt a fényképkészítés. Bár a filmes fényképezőgépek is elérhető árúak voltak, a képek készítésekor a korlátozott számú képkockák miatt azonban egészen más gondolkodásra és hozásállásra késztették az embert. Háromszor is meg kellett gondolni, hogy mikor nyomjuk meg az exponálógombot, hiszen egy tekercs negatívon csupán 36 filmkocka volt. Az ember megtervezte, átgondolta, hogy mit fog megörökíteni. Ma viszont lassan minden elektronikus eszközön van egy lencse, a telefon, a számítógép, az autó, a porszívó, a frizsider már tud képet és mozgóképet (videót) készíteni. És itt rejlik a baj, lassan már ránk sincs szükség, hogy megnyomjuk a gombot.
Az első fényképezőgépem filmes gép volt, és bár már volt rajta néhány digitális program, amely segítette a képrögzítést, főként manuális beállításokkal dolgoztam, aminek köszönhetően megtanultam az idő meg a fény közötti összefüggéseket, és csodás világ tárult fel előttem. Számon kellett tartanom a filmérzékenységet, az expozíciós időt, az objektív rekeszértékét – valamint a lencséinek a tulajdonságait is –, illetve ismernem kellett a fő íróeszközömet, a fényt.
Egy fénykép elkészítése gondos mérlegelést, tervezést jelentett, amelybe beletartozott a felszerelés technikai jellemzőinek, valamint a környezetnek és annak a fényviszonyainak az ismerete is. Alaposan át kellett gondolni és jól be kellett állítani mindent, hiszen nem tudtuk azonnal ellenőrizni a képet, hogy jó-e, hanem néha csak napok után szembesültünk az elkövetett hibákkal. Ennek az analóg világnak megvolt a saját bája: várni és figyelni, hogy a negatív hogyan válik képpé. Valóságos varázslat volt, a várakozás minden izgalmával és szépségével együtt. Ha pedig hibáztunk, sokszor már nem volt lehetőség újraalkotni a képet. Ha pedig tíz képből egy jó volt, az már kiemelkedő sikernek számított.
A fényképészet megbecsült szakma volt, hiszen mindenki tisztában volt azzal, hogy nem elég csupán felemelni az eszközt és megnyomni a gombot. Technikai tudás, tervezés és esztétikai érzék is kellett. Ma viszont mindenki gondolkodás és tervezés nélkül csinál képet, méghozzá tömegével, amelyek nagy részét – gyanítom – szinte soha többet ne nézi meg. Némely emlékképek felkerülnek a közösségi hálókra, némelyek pedig a tárolóeszközök digitális bitjeinek homályába vésznek. Nem kell többet számon tartani, hogy hány képkocka maradt, nem kell gondolkodni a beállításokon, hiszen azt a gép maga elvégzi, az óriási memóriakártyák és a folyamatos internetes lefedettség pedig szinte korlátlan számú fényképkészítést tesz lehetővé. A mennyiség azonban nem feltétlenül jelent minőséget.
A digitális fényképezőgépek megjelenésekor sokan félni kezdtek, hogy nem lesz többé szükség fényképészekre. Egyesek a szakma, mások a fénykép halálát jósolták. Nem is tévedhettek volna nagyobbat. Szó, ami szó, ma már sokkal kevesebb professzionális fotográfus dolgozik, mint egykor, de még mindig szükség mutatkozik azokra az emberekre, akik tehetséggel nyúlnak a fényhez, hiszen egy jó kép minden ékes szónál többet tud mondani. Hiába tud mindent megcsinálni egy gép, hiába tud ma már a mesterséges intelligencia a semmiből csupán parancsszavak útján képet készíteni, a fényképet valójában a gép kezelője, a mestere, a fényképező hozza létre, és mivel minden ember más, ezért ugyanarról mindenki más-más képet hoz létre. Éppen ezért egy jó fénykép nem csupán a valóság hű másolata, hanem sokkal inkább annak az újraalkotása, újraértelmezése, és mint ilyen, ez egy hihetetlenül szubjektív esztétikai forma. Mily ellentmondás, hogy a fényképezőgép lencséit objektívnek nevezzük, míg valójában az, amit leképzünk vele, végtelenül szubjektív. Ahhoz ugyanis, hogy egy fénykép igazán jó legyen, nem pusztán információkat, hanem üzenetet is kell, hogy hordozzon, és ez az üzenet mindig a gép másik oldalán álló személy lelkének a tükre.
Szükségünk van jó fotósokra, fényképészekre, fotóművészekre, hiszen egy képpel nemcsak információkat archiválunk, nemcsak emlékeket készítünk, hanem élményt ejtünk rabul és élményt szabadítunk fel. Egy jó képből sok mindent ki lehet olvasni, a társadalomról valló szociológiai és politikai információkat éppen úgy, mint az emberi sorsokat és világ szépségeit, csodáit, vagy akár a készítőjének a lelkiállapotát. A képekkel hatunk az emberekre, de nemcsak terméket reklámozunk velük, hanem életmódmintát, erkölcsi mintát, esztétikai gyönyört adunk, érzelmeket váltunk ki és befolyásolunk is általuk. A fotó olyan egyetemes és univerzális információ, amelyet a nyelvi határokat áttörve szinte mindenki megért a Földön. Úgy tartjuk, hogy az információ hatalom. A fényképezőgép pedig az egyik legnagyobb hatalmi eszköz a világon.
Nyitókép: (Fotó: Diósi Árpád)
