Gyerekként mindig félelemmel vegyes csodálattal néztem fel az éjjeli égboltra. Elámultam a csillagok sokaságán és a köztük lévő sötétségen. A fekete égboltban mélységet és végtelenséget éreztem, ami azt súgta a fülembe, hogy kicsi és jelentéktelen vagyok. Ötéves lehettem ekkor, a fizikát, ha hírből ismertem, de érteni biztos nem értettem. Minthogy azt sem értettem, hogy mi a végtelenség. Most jó negyven évvel később, ha felnézek a csillagos égre (bár a fényszennyezés miatt ilyenről beszélni több mint túlzás) továbbra is csodálat tölti el a mellkasomat. Félni is félek, de már nem a világűr feketeségétől, hanem az emberi sötétségtől.
Habár nem dolgozom a tudomány területén, gyerekkorom óta így vagy úgy követem az űrkutatással kapcsolatos újdonságokat, és megrögzött sci-fi rajongó vagyok. Azon emberek táborát erősítem, akik szerint az emberiség mint faj csak úgy tud hosszú távon a jövőben megmaradni, ha elhagyja szülőbolygóját és a kiköltözik a csillagok közé. Ami azt illeti, már most is űrlakók vagyunk, ugyanis amióta 2000. november 2-án a Független Űrállomásra (ISS) megérkezett az első személyzet, folyamatosan minimum két emberből álló csapat lakik az űrben. Ugyanekkor kezdődött el a megemlékezés az ENSZ által egy évvel korábban ünneppé nyilvánított világűr hetéről, amelyet azóta is október 4-e és 10-e között tartanak meg, ugyanis mindkét dátum az űrkutatás nagy mérföldköveire utal. 1957. október 4-én indult útjára a Szputnyik I., az első ember alkotta műhold, 1967. október 10-én pedig hatályba lépett az a megállapodás, amely szerint az űrkutatást csak békés célokra lehet felhasználni. Az ENSZ a világhéttel tudatosítani szeretné a döntéshozókban és az egész társadalomban az űrkutatás, az űrtudományok és az űrtechnológia hasznát és egyre szélesedő alkalmazási lehetőségeit. Az ember hasonló sorokat olvasva sokszor csak legyint egyet, hogy megint egy furcsa és felesleges „ünnep”. De...
Néhány évvel ezelőtt egy kollégám egy beszélgetés alkalmával, amikor is a SpaceX amerikai űrkutatási vállalat gyorsítórakétái sikeres landolásokat hajtottak végre, megkérdezte tőlem, hogy mi a bánatnak vagyok annyira oda a témáért, hisz az egésznek semmi haszna. Mindketten értetlenül néztünk egymásra. A világ legtermészetesebb dolga, hogy különbözőek vagyunk, mindenkit más érdekel. Valakit a politika, mást a sport, megint mást a divat, a zene, a képzőművészet és ezt sorolhatnám napestig. Nem várhatjuk el, hogy mindenki mindenhez értsen és mindenről tudjon. Éppen ezért fontos, hogy bizonyos dolgokra felhívjuk a figyelmet, ugyanis megérdemlik és igénylik is a társadalmi támogatást. Talán nem annyira közismert, de sok hétköznapi dolgot az űrkutatásnak köszönhetünk. A kilencvenes évek hajnalán a NASA laboratóriuma olyan apró fényképezőgépek kifejlesztésén dolgozott, melyek elég kicsik ahhoz, hogy ne jelentsenek jelentős többletsúlyt egy űrhajón, ma pedig ez a technológia a zsebünkben megbúvó okostelefonon is megtalálható. A szemüveglencsék karcálló bevonata az űrhajósok sisakjának plexilapjait védő rétegeként kezdte a pályafutását, a vezeték nélküli fülhallgatók is az első űrhajósoknak köszönhetően jelentek meg, a nagy lakástüzek megelőzését szolgáló füstérzékelők pedig 1973-ban debütáltak a Skylab űrállomáson. A lépések okozta ütközések energiáját elnyelő, a lábakat stabilan tartó mai futó- és edzőcipők az Apollo-program Holdon sétáló űrhajósai bakancsainak köszönhetően segítik a sportolókat, a memóriahabos matracok elődei a lezuhant repülőgépekben esett kárt minimalizálták, az autók radiál abroncsainak ősei pedig a Marson való 1976-os landolásban segítették a Viking-űrszondák egy-egy leszállóegységét, melyek egyike 43, másika pedig 75 hónapig járta a vörös bolygót. A Black & Decker 1961-ben szabadalmaztatta az első elemes szerszámokat, de nem volt tökéletes a technológia, a NASA viszont együttműködést kötött velük az ilyen jellegű eszközök fejlesztésére, mert az Apollo-küldetéseknél szükség volt rájuk. Ennek köszönhető például, hogy a vezeték nélküli eszközök csak akkor fogyasztanak energiát, amikor használva vannak, ma pedig már szinte minden barkácsoló személy szekrényében megbújik egy. És akkor még nem szóltam a kvarcórákról, az önmagát megszorító csavaranyáról, az emberi vizeletet is ivóvízzé átalakítani képes vízszűrőkről, a GPS-ről, az izolációs (életmentő) fóliáról stb. Mindez csak néhány elcsépelt példa volt. Ha jobban belegondolunk, az űrkutatás jobban össze van kötve hétköznapjainkkal, mint gondolnánk, hiszen a távközlésben, mezőgazdaságban, geológiában, hidrológiában és az orvoslásban is használjuk eszközeiket, fejlesztéseiket.
A fejlődés nem állhat meg és nem is fog megállni. Az ember viszont egy olyan faj, amely a fajfenntartáson túl, a saját kényelmi, biztonsági, kapzsisági szempontjait szem előtt tartva tudatosan és végletesen kihasználja a rendelkezésére álló erőforrásokat. A világ azonban túlnépesedett és az erőforrások határosak. A Föld egy fizikailag véges, önszabályzó organikus, komplex rendszer, és ha nem akarjuk, hogy ez a rendszer hamarosan összeomoljon – amely az emberi civilizáció végét jelentené –, akkor csak egyetlen utat látok a fennmaradásunknak: azt, amely a csillagok felé vezet.
Nyitókép: Pixabay
