Az univerzum közepe

Jó harminc évvel ezelőtt egy fiatal nišlija fejébe vette, hogy dzsesszfesztivált szervez szülővárosában. Az emberek nagy része hibbantnak tartotta, mondván, teljesen felesleges dolgot csinál, hiszen Dél-Szerbiában senki sem hallgat ilyen zenét. Ma viszont a Nišville-t Kelet-Európa legnagyobb és Európa 10 legjelentősebb dzsesszfesztiválja közé sorolják. Igaz ez utóbbi címért a Guardian napilap egy 2016-os cikke a felelős, ám kétségkívül nagy hátszelet és nehéz terhet kapott általa a fesztivál, hiszen azóta a legnagyobb nemzetközi előadók több ezer ember előtt lépnek fel a niši vár platóján. 
Negyven fokos melegben utazni csak addig kellemes, amíg az ember ki nem lép a busz ajtajából, azt követően a pokol a nyakába szakad. A buszállomásnál pihenő várfalak ekkor még semmi jelét sem adták nekem, hogy milyen élményekben lesz részem, bár a tövében heverő zöldpiac balkáni forgataga, az ósdi romos épületek és a kosz kissé elkedvetlenített. Az apartmanom csak rárakott egy lapáttal, de így jár az, aki egy héttel a fesztivál előtt próbál szobát találni magának, viszont öröm az ürömben, hogy csak 25 percnyire volt a vártól. Estefelé a belváros sétálóutcája – amelyben korunk modernista bevásárlóközpontos üvegpalotáitól kezdve, a szocreál lakóépületeken át a klasszicista házakig minden megtalálható – egy igazán élhető, kellemes, mondhatni polgári hangulatot árasztott, az emberek ráérősen sétálgattak, hűvösben kávézgattak. Az erődítményhez közeledve a Milán király téren felállított színpadon (tulajdonképpen csak hangfalak és erősítők voltak, színpad nélkül) fiatalok karcos rockot nyomtak a napsütéstől felhevült betonon. Nem messze tőlük a Nišava felett átívelő híd egyenesen a vár kapujába torkollott, amely felett büszkén lobogott a már egy hete tartó 30. Nišville Dzsesszfesztivál pannója.

 

Tizenkilenc óra volt, még kitartóan sütött a nap, de már kezdtek szállingózni az emberek az erődítménybe. A Dzsesszmúzeumnál gimis fiatalok énekeltek, a nyári színpadon trubácsok próbáltak. Az erődítményben szétszórva bár, de sok program volt, amely zömében – a nagyszínpadon, a midnight jazz dance és a hip-hop színpadon kívül – ingyenes volt. Gyerekprogramok, cirkuszi sátor (az előző fesztivált egyes kritikusok cirkusznak titulálták, hát az idén kaptak hozzá sátrat), könyvbemutató, festménykiállítás, küzdősport-bemutató és még egy tucatnyi rendezvény. Bali bég mecsetjének falán óriási vásznat feszítettek ki, a mellette lévő vármaradványok alján pedig pianínó árválkodott: nyolctól némafilmvetítés lesz zongorakísérettel. Az open stage mellet kinyitották a bejáratot az elkerített főszínpadhoz, amely valójában két egymás mellé állított nagyszínpadból állt – mint később kiderült ez egy igen jó elgondolás, ugyanis amint véget ér az egyik koncert, a másik színpadon mer fel is állhat a következő, vagyis nincs félórás színpadátrendezés és hangolás. A közönség már gyülekezett az ülőhelyeken, és a három ideiglenesen felállított lelátón is árválkodott pár ember. Elámultam: ha megtelik mindez, valójában jó lesz ez a buli.
 

A nagyszínpadon a főprogramot hagyományosan a Nišville Jam Orchestra nyitotta meg. A helyi fiatal tehetséges énekesekkel tarkított zenekar hangulatos, etnoelemeket is magába foglaló fúziós dzsesszkoncertet adott. A lányok a szerb népzenét olyan emberekkel is megszeretették, mint én, akit a világból is ki lehet zavarni a hegyitangóval. A niši lányok olyan szívhez szólóan énekeltek, hogy szó szerint megtöltötték szeretettel az erődítmény platóját. Fellépésük kiváló alapot adott az indonéziai Vertigong formációjának, amely szintén etnoelemekkel ötvözte muzsikáját. Utánozhatatlan hangzásukat a tradicionális bonang (kis gongokból álló hangszer) adta, énekesnőjük pedig tradicionális indonéz dallamokkal fűszerezte meg a pörgős zenéjüket. Utánuk Theo Crocker amerikai trombitás lépet fel hihetetlenül laza, hiphoppal és poppal ötvözött meditatív dzsesszével, akinek a koncertjére már meg is telt a niši vár platója. Zenéje valóságos világűri utazásra hívta a lelket, és egy a pillanatban úgy éreztem magam, mintha az univerzum közepén lennék. 
A következő koncert gyorsan a Földre rántott. A Brooklyn Funk Essentials olyan energikus acid-dzsesszes funkkoncerbe kezdett bele, hogy az ülőhelyekről felálló és táncoló tömeg valóságos porvihart keltet. A New Yorki-formáció jött, látott és győzött, a mosolygós tömeg pedig alig látott ki porból. Le sem törölhettük az izzadságot a homlokunkról, máris a színpadon volt a jamaicai Black Uhuru reggae zenekar. A mély dallamok beterítették a várat, és bár 1972 óta aktív zenekar „fiatal” – 52 éves – és karizmatikus frontembere, Andrew Bees (aki már 27 éve tagja a legendás formációnak) mindent beleadott, mégsem tudta hangulatban túlszárnyalni az amerikaiak produkcióját. Ám amikor 74 éves zenekar alapító Derrick Duckie Simpson pár wiskey után kezébe vette a mikrofont, megváltozott a szél iránya: Niš hirtelen a Karib-tenger partján találta magát, és a világegyetem rendje visszaállt.

A reggae doyenjei után belga a KermesZ à l’Est zárta a napot furcsa klezmeres-balkáni dallamával, hazai trubács zenekarok felállásával és metál zenekarok attitűdjével. Olyan érzésem volt, mintha részeg és agresszív vikingekként látnák és láttatnák a balkáni életszemléletet: agresszív volt és másokra tekintetlen, de mindez az ottmaradt maroknyi, sörtől beindult közönséget nem érdekelte. Kimerült voltam, így a jóérzésű közönséget követve én is hazaindultam. (Folytatjuk)