Egy héttel a tervezett történelmi magyar–szerb megbékélés előtt a kíváncsiság kivitt Csúrogra, a Dögtemetőbe, hogy lássam, hogyan folyik az előkészítés. Fél éve lóg a levegőben az esemény, többször lett halasztva. Felmérhetetlen a két nép jövője szempontjából. Évszázados mulasztásokat lehet e fájdalmas, közös gesztussal helyrehozni, nem csupán azt, ami a második világháború idején történt. Nem lehet elkapkodni. Reményeink szerint talán új éra kezdődik, visszatérünk arra az állapotra, amikor dinasztiaközi házasságok kötődtek Árpád-háziak és Nemanjićok között. S Hunyadi János nándorfehérvári diadalának közös értékű sikere idéződik majd fel gyakrabban, nem pedig az egymás terhére elkövetett sérelmek. „Az Isten őrizzen meg bennünket a távoli barátoktól és a közeli ellenségektől.” Írta egy belgrádi napilap Milošević kínai látogatásakor.
Az első helyszínelésem 1990 nyárvégén esett meg Csúrogon. A két méter magas gizgaztól semmi sem látszott. A ritkán elhaladó autók utasai lelassítottak, érdekelhette őket, mi célból vagyok ott. Nem tudhattam, milyen eredetű és szándékú az ő érdeklődésük ottlétem iránt.
Most a kutya sem ugatott meg. Messziről nagy gépek látszottak, közelről meg... Öt ember egy lapáttal meg egy kőműves simítólapáttal építgette a tervezett emlékműhöz vezető gyalogutat.
Felügyelő hiányzott mögülük?
Állami parancs!
Szerbia legfőbb vezetői a világot utazgatják Washingtontól Pekingig, hogy segítséget keressenek a siratott tartomány veszítése miatt. Az országot felmérhetetlen elszegényedés sújtja, lendíteni kellene a gazdaságon, az erkölcsökön. Korrupcióról szólnak a hírek.
Csakugyan van itt erő és akarat valamiféle szomszédi megbékélésre? Szerbiának melyik szomszédjával a fontosabb? Nem most kért töredelmesen bocsánatot az államfő Srebrenica miatt? Most jönnek a horvátok Vukovárral meg Zágráb rakétázásával. Itt vannak a határviták több szomszéd esetében. S éppen most jövünk mi, magyarok!
Hetven éve lesz lassan, hogy jövünk.
Két emlékmű épül most Csúrogon. Egy valamikori raktárban múzeum, magyar állami pénzen. (Befejezett múlt.) Iszonyatos vérengzés folyt benne 1942-ben, a magyar fennhatóság idején. A falu szerb lakói közül – a legújabb adataim szerint – 1043 szerb nemzetiségű csúrogi lakos esett áldozatul. A másik emlékművet a szerb állam építtetgeti. (Befejezetlen jelen.)
Egy valamikor helybeli partizán hős ezt írta a 2000-ben kiadott könyvben: „Csúrog lakosságának nemzetiségi struktúrája lényegesen megváltozott a második világháború után, mert szinte minden magyar elvándorolt.” Mi már jóval korábban tudtuk, hogy a lakosság egy részét kocsikon hordták a dögtemetőbe, ahol most a nekik szánt emlékmű készülget. Az „elvándorlók” másik részét gyalogmenetben hajtották fegyveres partizánok, mínusz húsz fokos hidegben, térdig érő hóban Járekra, a haláltáborba.
Hány áldozata volt Csúrogon a második razziának?
A falunak a háború alatt 2700 magyar lakója volt. Az 1948-as népszámláláskor 193. A többi mind háborús bűnös. Nem segített rajtuk sem a rehabilitációs, sem a restitúciós szerb törvény.
Az egykori csúrogi magyarok zöme – olvasom egy másik szerb könyvben – bérese, napszámosa, föld- és tanyabérlője volt a gazdag helybeli szerb földtulajdonosoknak. Ez a másik könyv már megemlíti néhány mondatban, hová lettek Csúrogról a magyarok: míg a legényeink egy része Tito katonájaként életét vesztette, a faluban, a többieket temetgették.
Szombathelyi Ferencet, Horthy kormányzó vezérkari főnökét, aki vizsgálatot indított az első csúrogi razzia vétkesei ellen, a háború után Újvidéken háborús bűnösként kivégezték. Horthyt nem vonták felelősségre háborús bűnök elkövetése miatt, mert nem volt az.
A magyarirtás felelőseit alig-alig emlegetjük. Első helyen áll Josip Broz Tito. Ki emlegeti róla?
Meddig foglalkozunk még ilyesmivel?
Addig, amíg be nem következik a megbékélés.
Szerintem nem baj, hogy ismét elhalasztották. Nem fog jól sikerülni, ha nem végzünk alapos munkát. Mert nem csak az emlékműhöz vezető gyalogutat kell befejezni.
