Sokkal több mint egy hobbi

A busójárásról, a mohácsi sokácok messze földön ismert népszokásáról sokan hallhattak, ám magukkal e mitikus alakok megszemélyesítőivel kevesen találkozhattak, hiszen a busó lényege, hogy az álarc mögött senki se ismerje fel.

Szabadkán, az Interetno fesztiválon kettő is járt: Litter Gábor és Farkas György, akik amellett, hogy minden évben ott vannak a világörökség részeként jegyzett felvonuláson, mesterségükkel is részt vesznek a hagyomány megőrzésében. Gábor busómaszkfaragó, míg György bocskoros és tímár.

A busójárás a más népek hiedelemvilágában is megtalálható télbúcsúztató, tavaszköszöntő, oltalmazó, termékenységet varázsló ünnepek családjába tartozik. Rokonságban van a riói és a velencei karnevállal, míg Mohácson a hagyomány eredetét a törökűzés legendájával is magyarázzák. A busó öltözete régen is olyan volt, mint ma: szőrével kifordított rövid bunda, szalmával kitömött gatya, színes, gyapjúból kötött cifra harisnya, bocskor, marhakolomp, kereplő és a legfontosabb: fűzfából faragott, hagyományosan állatvérrel festett birkabőrcsuklyás álarc, tudtuk meg a mohácsi Litter Gábor matematika-testnevelés tanártól, aki mellesleg veterán evezős, 3 danos kendómester és busó. Gábor már hat éve faragja a busómaszkokat, 2013-ban kapta meg a népi iparművész címet fafaragó-busómaszkkészítő szakágban. Vásárolt már tőle amerikai nagykövet, sőt egy maszkját Orbán Ráhel számára vásárolták meg esküvői ajándékként. A maszkfaragás előtt is barkácsolgatott, bele-belekóstolt a kézművességbe.

– Amit házilag meg lehetett csinálni, azt megcsináltam. A kendóhoz is magam varrtam meg a kesztyűmet, készítettem különböző bőrtokokat, valamint cipőpolcot, könyvespolcot és hintaszéket is. Mindig szerettem fúrni-faragni, műveimnek a családom nemcsak azért örült, mert valami sikerült és szép lett, hanem használható is volt – mesélte a maszkfaragó.

A busómaszkfaragás ennek a továbbfejlesztése, hiszen nem feltétlenül használati tárgy, de használják őket, Gábor maszkjait is sok busó használja. Mára a maszkfaragás Gábor számára sokkal több mint egy hobbi, hiszen a világörökség részét képző hagyományt is őrzi.

– Nem volt pénzem maszkot venni. Több olyan maszkfaragó ismerősöm volt, akiknek mindig volt olyan maszkjuk, amelyek tettszettek, de sajnos drágák voltak. Egy alkalommal az egyik faragónak segítségre volt szüksége. Gondoltam, kihasználom az alkalmat, hiszen ha kitanulom a busófaragás módját, akkor olyan maszkot faraghatok magamnak, amilyent akarok, de a vendégeinknek is tudnék olyan ajándékot adni, ami nem csak mohácsi, de személyes is. Két éve faragtam már, amikor megérlelődött bennem az ötlet, hogy ki is állítanám a munkáimat, így el is kezdtem zsűriztetni és újabb célt tűztem ki magam elé: a népi iparművész címet – idézte fel a kezdeteket Gábor.

A népi iparművész cím eléréséhez három éven keresztül legalább kétszer kell zsűriztetni összesen 32 alkotást, amelyek közül legalább 6-nak „A” kategóriát kell elérnie, a többinek pedig el kell érniük a „B” kategóriát. Mindkét kategória azt jelenti, hogy a hagyományoknak megfelelő, jó minőségű maszk, míg az A kategória a zsűri szerint kiemelkedően jó termék, maszk. Mint megjegyzi, néha a család, a gyermekei is részt vesznek a munkában, kiváltképp a busójárás közeledtével, főként a festésben. Gábor nemcsak nagy maszkokat, hanem kicsi, ajándéktárgynak számító maszkokat is készít, amelyek a méretükön kívül csak annyiban különböznek a nagyoktól, hogy a busók szarvai is fából vannak faragva.

Egy busómaszk elkészítése 7-8 órába is beletelik. Egy előre előkészített fadarabból a mester három-négy óra alatt faragja ki a maszkot, attól függően, hogy mennyire kezelhető a fa. Ezt követően meg kell keresni hozzá a szarvat, azt fel kell erősíteni a maszk fejére (annak érdekében, hogy minél jobban üljön a szarv a maszkon tiplivel dolgozik, ez még egy órát hozzáad a munkához), be kell festeni az arcát, szemét, száját, állát, végül pedig bundát és esetenként bajuszt kell hozzá erősíteni.

– Az, hogy most mosolygós, vigyorgós, vagy éppen haragos szája lesz-e nem tudom, ez a faragás közben alakul ki. Amikor a vésővel és fűrésszel megmunkáltam a fát, kifaragtam a sablonos maszkformát, akkor látom csak meg, milyen lesz a busó, hiszen az arcot, a szájat, szemet nem sablon szerint dolgozom ki.

Az, hogy milyen lesz a busó, rejtély. Minden attól függ, hogy mennyire faragható a fa, milyen a kedvem, mit látok a fában. Valójában egy busó sohasem lesz olyan, mint amilyent a faragás előtt elképzel az ember és sohasem születik két egyforma busó. Azt mondják, hogy egy idő után az ember saját magát faragja meg, az érzéseit, a lelkiállapotát. Mindegyik busóban ott rejlik a maszkfaragó lelkének egy darabkája is – mondta Gábor, majd megjegyezte, hogy aki jól ismeri a maszkokat, az meg tudja mondani mindegyikről, hogy ki készítette.

Egy maszknál annyi megkötés van, hogy fából kell lennie, kézzel kell faragni és vérrel kell festeni (bár ma már nem kötelező, lehet lazúrfestéket is használni), ugyanis a busó arcának vörösesbarnásnak kell lennie. A fogak és a szem fehér, a száj rendszerint piros, az áll pedig fekete. A bundának természetes gyapjúnak kell lennie, a szarvak pedig származhatnak kecskétől, kostól és szarvasmarhától, míg a bajusz lehet kenderkóc vagy lószőr is. A maszk faanyaga a hagyományok szerint vörös fűz, egyrészt mert Duna melléki faj, másrészt régen hulladékfának tekintették, ugyanis nem lehet belőle sem gerendát, sem pallót készíteni, csupán tűzifaként hasznosítható. Egyes maszkfaragók emellett használnak hársfát is, ugyanis ez a fajta fa is könnyen megmunkálható.

– A legfontosabb kikötés, hogy a busómaszk hordható és könnyű legyen – hangsúlyozta Gábor.

Az Interetno látogatói, az ajándéktárgynak számító busómaszkok mellett kétféle maszkot láthattak, csuklyával ellátott busómaszkot, valamint csuklya nélkülit. A maszkfaragó mester szerint ennek csupán praktikus oka van, ugyanis minden busónak saját bundája és csuklyája van. Vásárlásnál a busók rendszerint magukkal hozzák a csuklyájukat, amit a maszkfaragó műhelyben erősítenek rá a kiválasztott maszkra.

A csuklyát varrással vagy szögeléssel szabad felerősíteni a maszkra. Ugyanakkor zsűriztetésnél előnyösebb, ha a maszkon van (hajat, vagy inkább fejszőrzetet megjelenítő) bunda. A kis bundával elkészített busót pedig ajándéktárgyként is el lehet adni, hiszen fel lehet erősíteni a falra. Mint megjegyzi, Mohácson 30 olyan fafaragó van, aki maszkokat is farag, ám népi iparművészeti címet még csak 10 személy ért el.

Gábor minden busójáráson részt vesz, ám mivel a maszkokat árusítja is, nem tud részt venni mindegyik felvonuláson, de az utolsó keddi napot, amely a busók számára a legfontosabb, semmi pénzért sem hagyja ki. Egyrészt ekkor égetik el a telet jelképező koporsót Mohács főterén, másrészt a busócsoportban sokszor csak ekkor találkozik rég nem látott cimborákkal, gyerekkori barátokkal. Hozzáteszi, mindenki szereti a busókat, sőt senki sem sértődik meg, ha megkergetnek egy lányt és esetenként el is fenekelik őt, hiszen már mindenki tudja, ki az aki fél és ki az aki azért menekül, hogy elkapják: „Nem azért vagyunk busók mert muszáj hagyományt ápolni, hanem mert jó busónak lenni”

(Folytatjuk)