A mai, szombati kaboli (kovilji) koszorúzási esemény a helyi közösség szervezésében arról szól, hogy a két bírónak a temetőben állítottak síremléket – Molnár Andornak maga a falu, Horváth Mihálynak pedig a fia, Orbán –, és a község mind a két síremlékre rávésette, hogy ők 1942-ben megvédték a falut, ennek ellenére a kommunista rezsim mindkettőjüket kegyetlen módon likvidálta: Molnár Andort 1944-ben, Horváth Mihályt pedig 1945 októberében – mondta Matuska Márton Magyar Örökség, Tőkés László és más díjjal kitüntetett temerini származású publicista, nyugalmazott újságíró, aki 1990-től elsőként kezdett foglalkozni az 1944–45-ös délvidéki atrocitások feltárásával, és másokat is elindított a tragikus események kutatásának rögös útján.
Matuska Márton (Ótos András felvétele)
A megtorlás napjai, Az elhallgatott razzia – Vérengzés Újvidéken 1944/45, Mozsor magyartalanítása – A felszabadítás ürügyén (1944–45) és más művek szerzőjét kérdezzük történelmünk tragikus eseményeiről.
Mi történt Kabolban a II. világháború éveiben?
– 1942-ben és 1944–45-ben ugyanis olyasmi történt a faluban, ami a II. világháborús kölcsönös emberirtásban példátlan volt. A kis helység néhány ezer lakójából talán 500 lehetett magyar. Az egyik falurésznek Molnár Andor asztalos, fakitermelő vállalkozó volt a bírója, a másik falurésznek Horváth Mihály, aki szintén faipari szakmával foglalkozott. 1942-ben zajlott le a Sajkás-vidéken a délvidéki hideg napok néven ismertté vált véres esemény. A szerb nép körében ez a kifejezés ismeretlen, helyette a razziát használja. Szerintem a rendőrség rossz lányok, csempészek és hasonló összefogására szokott razziát tartani, 1942-ben azonban más történt. 1941-ben ez a terület magyar közigazgatássá vált, visszakerült az anyaországhoz, ami a szerbségben nagy ellenállást váltott ki: fegyveres akciókba kezdtek, vasutakat robbantottak, telefonpóznákat vágtak el, felgyújtották a gabonaasztagokat, a kenderkazlakat...
Hogyan reagált erre a magyar közigazgatás?
– Az említett partizánakciók megfékezésére 1942 elején a magyar közigazgatás fegyveres akcióval akart véget vetni. Szerbellenes akciónak indult, de mögötte volt egy zsidóellenes akció, és rengeteg ártatlan embert lemészároltak. Legtöbb ember a Sajkás-vidéken esett áldozatul. (Én 13 egykori községet sorolok ide, ma már sokkal kevesebb van: Zsablya, Titel és Újvidék, a többi helység ennek a 3 községnek a területéhez tartozik.) Kabolban azonban nem volt razzia. Bátran mondhatjuk, egyetlenegy szerbnek a haja szála sem görbült meg, elsősorban az említett két bírónak köszönhetően.
A magyar különítmény vezetője vitt magával egy jegyzéket, amelyen 200 szerb neve szerepelt, akiket ki akartak végezni, ez azonban nem történt meg, mert a két bíró és még két helybéli állami alkalmazott rendőr és csendőr aláírt egy okmányt, amelyet több helybéli szerb is megerősített a saját aláírásával, hogy Kabolban nincs magyarellenes hangulat, ott nincsenek diverzánsok, és a polgárság hű magyar állampolgár. A különítmény dolgavégezetlen jött vissza Újvidékre, a háború végén azonban ezt a két bírót példaként példásan likvidálták, valamint kivégeztek akkor, úgy tudom, 36 helybélit, köztük 4 szerbet, akik a magyar közigazgatás szolgálatába álltak vagy leventeoktatók voltak, a többi kivégzett magyar volt.
Kabol (Kovilj) gyászos történetének állított emléket az egyik mártír fia az egyidőben magyar és szerb nyelven megjelent könyvében (Ótos András felvétele)
Tehát Kabolban ’42-ben nem történt razzia, erről én sokáig nem tudtam. Tíz évvel ezelőtt jelentkezett az egyik bíró, Horváth Mihálynak a fia, Horváth M. Orbán, és a részleteket ő kutatta fel. Kabol gyászos történetének az Eltévedt hősök téves csatatéren (Pogrešni heroji na pogrešnom bojištu. Délvidéki Mártírium 1944–45 Alapítvány, Szeged, 2011.) című könyvében állított emléket. Hősnek nevezi ezt a két bírót, akik megmentették a falu szerbségét, s utána áldozattá válták.
A könyv megjelenésekor mi már húsz éve foglalkoztunk a vajdasági magyarságot ért atrocitásokkal. Köztudott, hogy 1944-től egészen 1990-ig erről pisszenni sem lehetett. Azt hiszem, 1990. április 18-án jelent meg a kis hír a Magyar Szóban arról, hogy Ágoston András, a VMDK elnöke nyílt levélben fordult a Szerb és a Vajdasági Művészeti Tudományos Akadémia elnökéhez, kérte, vizsgálják ki, mi történt a háború végén a Délvidéken/a Jugoszlávia területén élő magyarokkal és németekkel. Ez bombaként robbant. A Magyar Szónak elég jelentős szerepe volt, hogy a kérdést megnyithattuk, azóta is jelennek meg erről a támáról az újságban ismertetők, történetek, a Hét Nap, Családi Kör, az Újvidéki Rádió és Televízió is foglalkozott vele. Egy Pásztor Antal nevezetű ember például olvasta a cikkeket a vérengzésekről, kibérelte azt a területet a határban, ahol a sajkáslaki kivégzetteket elásták a dögtemetőbe, s oda állított egy keresztet. Erről a témáról készített filmet Siflis Zoltán, azóta sokan mások is. Sajkás-vidéken több helyen dögtemetőbe ásták el az 1944–45-ben kivégzett áldozatokat.
Hol tartanak a feltáró munkában?
– A csaknem három évtized feltáró munkájával odáig jutottunk, hogy leszögezhetjük, 44–45-ben itt a felszabadulásnak mondott években szinte nincs magyarok által (is) lakott terület, ahol valami hasonló atrocitás ne történt volna. A csúrogi történésekről Teleki Júlia, a tiszakálmánfalviról/budiszavairól Galambos László, a kaboliról Horváth M. Orbán írt, a zsablyairól én írtam. Együttműködtünk, anyagokat cseréltünk, segítettünk egymásnak a könyvek összeállításában. Így eljutottunk odáig, hogy lényegében tudjuk, mi zajlott le 44–45-ben, és ezt nemcsak mi, a Délvidéken élő magyarok tudjuk, hanem az egész világban. Határozottan lehet mondani, hogy az alaptény ismerete nemcsak a magyarok között, hanem a szerbiai lakosok között is elterjedt, már intézmények is, a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia is foglalkoztak, foglalkoznak az üggyel, könyvek sokasága jelent meg.
Kaptak-e, kapott-e anyagi támogatást a feltáró munkájukhoz, munkájához?
– Sok segítséget kaptunk az anyaországtól, én magam többször nyertem pályázatot, ösztöndíjat, elsősorban az adatok gyűjtésére. Össze is gyűlt 130 dosszié, amely egy-egy község eseményeit, adatait tartalmazza. További feltáró munkámat mostanában Cseresnyésné Kiss Magdolna budapesti Keskenyúton Alapítványa támogatja.
Milyen feladat vár még a kutatókra?
– Még rengeteg munka vár ránk. Többek között még mindig csak találgatjuk, hányan estek áldozatul, mint a kaboli bírók, akikre ráfogták, hogy fasiszta gonosztevők, népellenségek, háborús bűnösök. Én határozottan azon a véleményen vagyok, hogy húszezer áldozatról be lehet bizonyítani, hogy akkor itt, a magyarok közül „elveszett”. Magyarországi történészek és tudósok meg amatőrök is foglalkoznak az üggyel, többek között a szegedi Tudományegyetem Történelmi Tanszékének a volt vezetője, Sajti A. Enikő. Ő kutatta ki azt, hogy nemcsak ilyen nagyszámú embert likvidáltak, hanem körülbelül 85.000 itteni magyart elüldöztek. Ha számba vesszük azt, hogy a II. világháború végén Jugoszlávia akkori területén csaknem 500.000 magyar élt, ebből 20.000-et megöltek és 85.000-et elüldöztek, akkor jövünk rá, milyen döbbenetes magyarellenes akció folyt. Bármennyire rejtegették is a tényeket a titói rezsim fennállása alatt és még később is, előkerültek olyan dokumentumok, amelyekből kiderül, hogy nem helybéli kisistenkedők magánakciója folyt.
Alig néhány magyarok által is lakott helység van, ahol nem történt vérengzés. Zsáki József volt élvonalbeli tartományi kommunista politikus személyesen elmondta, hogy Bácskossuthfalván nem bántották a magyarokat. Sajnos kevés Zsáki Jóska volt abban az időben.
Ránk vár az áldozatok számának összegezése. Én veszem számba a Sajkás-vidékre vonatkozó adatokat, a vérengzés azonban nemcsak a visszacsatolt területekre, a bácskai, baranyai és a muravidéki magyarokra terjedt ki, hanem Fehértemplomtól Lendváig vagy Mariborig, ahol csak magyarok éltek.
Az összegezés mellett feladatként ránk vár, hogy azokat a tömegsírokat, amelyekről tudunk, megjelöljük, és elvégezzünk legalább néhány exhumálást. Mert írjuk, mondjuk, hogy Szabadkán, a Zentai úti temetőben ott van három-négy tömegsír, ahol a megemlékezéseket szokták tartani, és hogy abban vannak a kivégzettek, senki azonban még egy ásónyomot nem ásott, hogy legalább egy koponyát kivegyünk onnan, és azt mondjuk: nem mese, hogy itt emberek vannak elásva, hanem valóság. Zsablyán tudjuk szintén, hol vannak a tömegsírok, Sajkáslakon, Temerinben is tudjuk, és hogy ne soroljam, hol még. Néhány helyen el kell végeznünk az exhumálást, mert amíg nem kerülnek elő a csontok, addig a történet csak egy rémtörténet, mese.
Nagyon nagy mulasztásunk, hogy nem akadt például, aki megírta volna, hogy mi történt Szabadkán, Zomborban, Verbászon, Nagybecskereken, Nagykikindán, Versecen... Azt is tudom, hogy Szlavónia több magyarlakta vidékén, sőt a bácskai részen olyan falvakban, ahol nem sok magyar élt, de 1941 és 1944 között a falunak magyar vezetősége volt, ezek mind eltűntek, egy részük helybéli volt, akiket nincs is ki keressen.
Mi szükséges a megbékéléshez?
– Remélem, az a körülmény, hogy a kaboli megemlékezés most történik, nem a megemlékezéseknek a sorozatában, hozzájárul ahhoz, hogy ne csak a magyar tömegtájékoztatási eszközök foglalkozzanak vele, hanem a szerbek is, hiszen a kaboli megemlékezést, síravatást a helyi szerbek kezdeményezték és szervezték. E történet szimbólumává válhat a szerb–magyar megbékélésnek.
Meggyőződésem, hogy ezt az ügyet, mint ahogy minden hasonlót, ha nem tisztázunk, akkor állandóan fertőzi az újabbnál újabb generációkat. Meg kell békülnünk. Jó lenne, ha mindenki bevallaná a bűnét. Ezt megtette Áder János, amikor itt járt Jugoszláviában, és Magyarország és a magyar nemzet nevében bocsánatot kért, ami bűnt 1942-ben egyáltalán a magyarok nevében elkövettek a Délvidéken. Várjuk a bocsánatkérést a másik oldalról. Ahhoz, hogy ez megtörténjen, másoknak is szembe kell nézni azzal, amit ők követtek el.
