Vannak akik a régmúlt idők tárgyi emlékeit büszkén, kincsként dédelgetik, felújítják, mások átalakítva új életet lehelnek bele. És vannak olyanok is, akik elavultnak, értéktelennek nevezik a régiségeket, azt gondolván, hogy a mai életkörülményeink korszerűbbek, és minden tekintetben a múlt felett állnak. Pedig megvizsgálva például egy-egy antik konyhai eszközt, vagy mezőgazdasági szerszámot, láthatjuk, hogy a 100 évvel ezelőttiek igencsak igényesen voltak kidolgozva, olyan jellegzetes, ízléses mintázattal díszítve, ami hozzánk tartozik, az itt élők szellemiségéhez. Emellett a megvásárlásával a szomszéd, a falubeli család „bugyellárisa” gyarapodott. Aztán ezek a tárgyak használhatóak, de javíthatóak is voltak, és csendben egybeolvadtak az anyatermészettel, amikor eljött az ideje. Ezzel szemben gondoljunk csak az utaink szélét csúfító, távol-keleti sok-sok színes műanyag hulladékra.
Nagy Róbert(Kazinczy Paszterkó Diana felvétele)
Valamennyi településen akad egy-egy lelkes műgyűjtő, aki érzi és érti az elődök eszközeiben a beleivódott erőt, energiát, és csendes otthona fehérre meszelt falai között büszkén mutogatja a betérő vendégnek az „ereklyéket”. Így van ezzel a pacséri Bácska utca egyik takarosan felújított, több, mint 100 éve épült otthonának házigazdája is. Csakhogy ő magas szintre fejlesztette a hobbiját! Az igényesen összegyűjtött és gondozott mezőgazdasági eszköztár, lószerszámok, hajdan használt konyhai kellékek, a borászat-gyümölcsészet több évtizedet szolgált szerszámai, a disznóvágás hajdani eszközei, és terjedelmes vadászati gyűjtemény néhány darabja már a magas, száraz kapualjban fogadja a látogatót, az élményt csak fokozza a házigazda, Nagy Róbert anekdotázása, és felesége, Erika vendégszeretete.
– Az őseim és a rokonaim tulajdonát képezte ezeknek a tárgyaknak a nagy része. A visszavezethetően Kunhegyesről származó Nagy-, és a kisújszállási Gönczi család életének a részei voltak elsősorban, és persze van közte több minden, amit máshonnan szereztem be, vagy ajándékba kaptam. Nem voltak az én családtagjaim olyan nagyon tehetősek, de azért nem ijedtek meg az élettől. Mondjuk a Szilágyiak béresként dolgoztak, és amikor összejött egy kis pénz, akkor abból földet vásároltak. Vagy Nagy nagyapám bátyja, Feri bátyja nagyon komolyan, megfontoltan űzte a földművelést. Ha a betakarítás után nem volt jó ára a terménynek, ő bizony nem ijedt meg, beraktározta a padlásra, vagy feletette a jószággal. Két szép tanyája volt, és az emberek szerették, mert megbecsülte a munkásait. A családi legendák megőrizték, hogy télen szalmával égették az NF, vagyis a nevének kezdőbetűivel készített téglát a santići (babapusztai) határrészben felépült tanya lakóépületéhez 1908-ban, amiből ma is maradt egy-két darab, amit beépítettem az egyik falba, jól látható helyre – tudjuk meg a lelkes gyűjtőtől, aki a látványbeli élmény mellett bőséges ismeretanyagot is ad át szóban a látogatónak. A polgári stílusú lakóház mellett az udvarban helyet kapott, igényesen és stílusosan felújított parasztház konyhájában, a rakott sporhet mellett indult a „tárlatvezetés”.
Sokan vonzódnak az egykor tisztábbnak, dicsőbbnek hitt puritánabb életvitel kellékeihez, azonban összegyűjteni, karbantartani, vagy akár felújítani azokat már külön művészet. Lelkesedést és hozzáértést igényel, amiben a pacséri Nagy Róbert jelesre vizsgázott.(Kazinczy Paszterkó Diana felvétele)
– Igyekeztem a konyhai dolgokat rendszerezni, bizonyos részüket édesanyám is még használta. Mondjuk külön válogattam a süteménykészítés eszközeit, a különböző élelmiszer-tárolókat. Feri bátyám 19. század végi, 20. század eleji konyhájából több minden is megmaradt. Például egy korabeli tésztanyújtó és vágó gép, aminek egyik Olaszországból csencselt változata a 70-es években élte reneszánszát felénk. A családnak ugyan nem volt a tulajdonában, de a gyűjteménynek része egy nagyon régi öntöttvas, szeleppel felszerelt kuktafazék is. Egy vas szerkezetű, petróleumlámpákkal üzemeltethető tűzhelyen kapott helyet. Ezt nagy nyári melegekben használták, hogy ne kelljen a rakott sporhettal felfűteni az egész házat. Mint ahogy mellette egy úgynevezett spirit főző van, amivel a babák ételét melegítették régen – mondja el Róbert a tejköpülő, a famozsár, és a sokat látott, megélt cseréptárolók mellett állva. Ez után bekukkantottunk a ház raktárrészébe, ahol több régi vasaló, „történelmi” kézzel üzemeltethető mosógép, a kenderfeldolgozás tárgyai, szövőszék, mérleg és régi pacséri cégtáblák, utcanév és irányjelző táblák kaptak helyet. Itt várják a kíváncsi szemeket a disznóvágás több évtizedig használt kellékei is, mint ahogy egy régi, fával működtetett perzselő. A szőlőművelés szerszámai mellett a borkészítés régi kellékei az udvar egyik sarkának terasza alatt pihennek.
Azt hinnénk, hogy a szelepes kuktafazék modern találmány, pedig ez a példány legalább 100 éves lehet(Kazinczy Paszterkó Diana felvétele)
– Ma már alig van, aki bort készítene a faluban, valamikor vidékünk szinte minden magára valamit is adó házában ihattunk sajátot. Aki kíváncsi rá, az megnézheti, hogy egykor milyen utat járt be a szőlőfürt a borospalackig. Ezeket az eszközöket, illetve a szövészeti tárgyakat a nemesmiliticsi nagyszüleimtől örököltem. Nagyon rég óta vannak nálam, lehet, hogy megvan az 40 éve is – tudtuk meg, majd betekintést kaptunk az egykori istállóba, ahol egy nagyszerű állapotban megmaradt parasztszekér, és szánkó, illetve régi lovászati szerszámok kapcsán hallhattunk családi történeteket. Menet közben vissza sétálunk a parasztházba, illetve az egyik kisszobába léphetünk be, ahol családi fényképek, emlékkönyv és más korabeli iratok vannak kiállítva, a múlt textíliái, talán a 30-as évek hajformázási eszközei, pipák, és egy már látványában is tekintélyt parancsoló csizmapár feszül a falnak.
Nagy Róbert gyűjteményének egyik-másik példányát Tolnai Szabolcs filmrendező stábja is kölcsönkérte a Danilo Kiš életéről forgatott Fövenyóra című film eszköztárához(Kazinczy Paszterkó Diana felvétele)
– Nem készültem én tudatosan tájházat berendezni, de a szívem szakadt meg, amikor ezeket a régen nagy becsben tartott tárgyakat láttam kallódni, vagy tönkremenni. Sokszor a családtagokkal is szembeszállva mentettem meg egyet-egyet – mondja el Róbert, aki minden egyes eszköz nevét, funkcióját el tudja mondani, illetve azt is, hogy a család tulajdonát képezte-e, vagy más portáról került a gyűjteménybe.
– Nagyon sajnálnám, ha veszendőbe mennének ezek az emlékek. Régi vágyam az, hogy a faluvezetés meglássa az értéket ebben a gyűjteményben, és egyszer egy tájház hirdetné Pacsér régi, ma már letűnt világának tárgyi emlékeit – sóhajtja el vágyát Róbert, majd felhívja arra is a figyelmet, hogy ebben a pillanatban éljük azt az utolsó percet, amikor még találhatunk egy-két öreg házban régi, inkább eszmeileg, és kultúrtörténetileg értékes tárgyakat.
A mozsarak nagy része is családi örökség. Róbert elmesélte, hogy a háború idején a rézmozsarat be kellett adni, és helyette vasmozsarat kapott a család.(Kazinczy Paszterkó Diana felvétele)
– Sajnos nagyon sokan eltüzelték, eltüzelik, értéktelennek tartják a múlt emlékeit, pedig ez egyfajta kapaszkodó lehetne egy olyan korba, amikor még volt becsülete a munkának, és értéke annak a szellemi-tárgyi tudásnak, ami a pacséri embereket is jellemezte. A gyűjtemény bútorait, az ajtót, a vasalódeszkát, a fedő-, fakanáltartókat nagy valószínűséggel a falu ma már feledésbe merült asztalos mesterei készítették. Az egyik szekrényről biztosan tudjuk, hogy egy bizonyos Rózsa mester munkája. Mivel a rokonságunkhoz tartozott, közszájon forgott egy tény is róla, miszerint annyira igényesen űzte a mesterségét, hogy képes volt felutazni Pestre a kor divatos elvárásai szerinti bútorkészítési tudományát tökéletesíteni – mesélte a házigazda. Ugyan több száz karbantartott, újrafestett tárgyat, eszközt csodálhattunk meg, de kiderült, hogy még koránt sem láttuk az egész gyűjteményt, hiszen a vadászkellékek, ereklyék, csapdák még hátra vannak.
– Nagyapám, id. Nagy Albert 1895-ben született, és többek között tőle örököltem vadász-szenvedélyemet, a vadgazdálkodás szeretetét. Ő egyébként főtüzérként vadászott 1942 áprilisában III. Borisz, bolgár cár társaságában, amiről egy oklevél is tanúskodik. Ekkor lőtte a vadászgyűjteményem részét képező trófeát is – tudjuk meg a gyűjtemény egyik ereklyéjéről, és abban állapodunk meg, hogy a vadászgyűjtemény többi tárgyát, gazdag szakkönyvtárát egy következő beszélgetés alkalmával vesszük számba, és ismertetjük meg az olvasókkal.
