1902 februárjában Megyénk jövője címmel cikksorozat jelent meg az Ó-Becse és Vidéke című lapban, melynek keretében Grünbaum Pál Egy kis ráadás címmel fogalmazta meg kora társadalmi közállapotára vonatkozó meglátásait. Egyebek mellett kiemelte: „A magyar polgári elem […] jelleménél fogva becsületes, hűségre hajló, hamar lelkesülő, bátor, kiválóan hiszékeny és jó, de fájdalom, nem elég kitartó, és az anyagi értékek becsülésében csaknem tudatlan.” Úgy vélte, meg kell tanítani népünket arra, hogy megfontoltan gazdálkodjon, hiszen az anyagi jólét hiányában nem lehet erős a magyarság. „Ha a századok óta fennálló nemzet egyszer visszafelé kezd fejlődni, akkor a körülötte lévő, és előre haladó nemzetek által hamarosan elnyeletik.” Maga is úgy látta: az apró, a kis- és középbirtokosság a századfordulóra az uzsora-tőke kiszolgáltatottja lett, elszegényedése nyomorba fogja dönteni az egész közösséget. Ezért vándorol kifelé a nép Bácskából, és ezért pusztul a magyar nemzet gerincét képező kis- és középbirtokos osztály. A nemzet sorsáért való aggódás hangja, életérzése megjelent a kor irodalmában is.
1886-ban jelent meg Gozsdu Elek Tantalus című, mindössze kilenc elbeszélést tartalmazó kötete. Hőseinek meghatározó életérzése az egyéni-közösségi kilátástalanság, a bármiféle biztató perspektíva hiánya nyomán támadt szorongás. Alakjai között sok a felesleges, gyenge, meg nem értett ember, akik a világgal szemben alul maradtak, s ezt természetesen vereségként élik meg. Gozsdu Elek írásaiban rendre megjelenik az 1848-as forradalom és szabadságharc délvidéki eseményeinek az emléke is. A mártír című elbeszélésében az egykori omladinisták nagy, forradalmi lázadásait követő kiábrándultságának világába viszi az olvasóit. „Poros, árnyéktalan út vezet Kikindától Becskerekig. Hosszú, mintha sohasem lenne vége, egyhangú, mint az unalom. A nap fakóvá teszi a vastag, barna port, s a kocsik szennyes porfelhőktől kísérve lassan döcögnek a messze barnuló úton. Mintha ellensége volna itt a fáknak, kettétörött, vékony, elszáradt akácderekak meredeznek szomorúan jobbról-balról. Az árnyéktalan, szomorú út, egyhangú pacsirtafütty a vetések fölött, a távolban bogarászó varnyúcsapatok, egy-egy csendesen úszó karvaly a felhőtlen levegőben, egypár konkolyozó rác leány rikító viganókban a zöld vetések között, ezeknek bús dalai, amint a csendes szellő a dal egy-egy foszlányát az utas fülébe hozza, levert hangulatban tartják az embert.” Mennyivel csillogóbb, mennyivel reménykeltőbb volt az Aranka vidéki Kartal a Köd című regényben! Talán mert akkor még reménytelibb volt a céltudatos emberi élet ígérete?
A mártír című elbeszélésben Diniszin Péter volt vármegyei hivatalnok, majd elcsapott ügyvédi írnok meséli el a magyar forradalom és szabadságharc ellen föllázadt délvidéki szerbek egy csoportjának történetét. Apjának egyik őse a Magyarországra bevándorló szerbek vezetőjének, Csernovics Arzén püspök családjához tartozott. Az évek, évszázadok során tetemes gazdagságra tettek szert, volt kövér földjük, hízott marháiknak hatalmas csordája, legelőiket pedig végeláthatatlan birkanyájak legeltek. Vérrel szerzett föld volt ez. „Lipót királytól kapta dédapám a bevándorlás idejében – mesélte az egykori vármegyei szerb hivatalnok. – Mit gondol uram! Az nem tréfa, mikor kétezer család otthagyja az igazi hazáját, és beáll egy másik nemzethez katonának! A szerb faj mindig kitűnő anyag volt a háborúban. Pompás ágyútöltelék. Nagyszerűen tudnak meghalni; aztán meg a háborúban elesett fiút még az édesanyja sem siratta. Puskagolyó elé született nép! Én is meggyőződtem, hogy egyébre nem való!” Így történt azután, hogy apja, Diniszin Tódor, akit a szerb nép fölvirágzásának eszméje vezérelt, a magyar alkotmányosság ellen fölkelő lázadókhoz szegődött, és részt vett a vörös sapkások elleni harcokban. Az apai házánál titkos összejöveteleket tartottak akkoriban, melyen önjelölt vezérek a szerb jövőt tervezgették. „Amíg a magyarság eget verő éljenek között köszöntötte az új érát – mesélte Diniszin Péter –, mi, akik itt a déli részen szerbek vagyunk, szintén ettünk politikai ebédeket, jóllaktunk politikai vacsorákkal, és az a tömérdek veres bor, amit megittunk, a mi mámoros fejünkbe is rajzolt ragyogó színekben különös politikai jövendőt. Én például a jövendő szerb vajda helytartójának udvarában szertartásmesternek képzeltem magam.” Nemzettársa, Irimics Athanáz azonban – aki az elcsapott ügyvédi írnok apjával szemben őseitől nem örökölt önfeláldozó szeretetet – elárulta őt, amiért a jutalma az lett, hogy beülhetett a rajongó szerb hős birtokába. Mikor elárverezték a családi portáját, Diniszin Tódor letérdelt az udvar közepére, haját tépve, égnek emelt kezekkel szörnyű átkot mondott a földre és a fákra, és azt jósolta Irimics Athanáznak, hogy őt is a diófára fogják fölakasztani, ahogyan a magyar forradalom idején a szerb nép diófára akasztotta föl a kikindai kerület néhány gőgös, magyaros tanácsadóját. Irimics Athanáz azonban zavartalanul élte a maga velejéig romlott életét, és annak ellenére, hogy legalább száz családot tönkretett, mégis határtalan népszerűségnek örvendett a szerbek lakta megyében.
Évek múltán, ahogyan gyűlt lelkében a keserűség, Diniszin Péter is egy újabb lázadást előkészítő titkos délvidéki szerb szervezet tagja lett. Elhatározták, hogy újra lázadást szítanak a szerbek körében. Úgynevezett próféták járták a vidéket, akik névnapok, esküvők és halotti torok alkalmával igyekeztek a szerb nép körében elhelyezni a tüzes csóvákat. „Természetesen én is próféta lettem – mesélte az elcsapott ügyvédi írnok. – Mokrin volt az én járásom központja. A pap a mi emberünk volt. Nem volt ugyan intéző, de tiszta, erős nacionalista. Gazdag nép lakja Mokrint. Kövér lovakon járó emberek voltak rám bízva. A lányok, asszonyok selyemben járnak, és rajtuk két sorjával fényesedik az átlyukasztott aranypénz, széles tallér.” Amikor azután a szerb szabadság kivívásának szent ügyére emlékeztette a parasztokat, azok lelkes fölhívását kellő közönnyel hallgatták. Majd előlépett a falu elöljárója, és közölte: „Nálunk, uram, nem kell senkinek szabadság, mindenki a közlegelőn legelteti a marháját. Én jó gazda vagyok, aztán nekem sincs szabadságom. Én is a közlegelőn legeltetek. Egészen jól érzem magam anélkül! Hiába is fárad az úr, itt az nem kell senkinek!” Az elveivel egyedül maradt, meghasonlott Diniszin Péter ebből arra a következtetésre jutott, hogy eszményekért élni kész őrültség! A szerb lázadás pedig – egyelőre – maradt az omladina csődöt mondott Marat-jainak rögeszméje.
