Mario Vargas Llosát a latin-amerikai irodalom aranykorszaka utolsó nagy képviselőjének nevezi a halálát hírül adó MTI tudósítás. A latin-amerikai irodalom, irodalmak tele vannak ragyogással, misztikummal, szegénységgel és nyomorral, lázadással és újabbnál újabb bukásokkal. A XX. század második felében a kontinens számos olyan szerzőt adott, akiknek munkássága meghatározta nemcsak a spanyol és portugál nyelvterület, hanem az egész világ gondolkodását. Gondoljunk csak Borgesre, Marquezre, Julio Cortázarra, vagy a most elhunyt Mario Vargas Llosára.
Utóbbi művei magyar nyelven az 1970-es évek óta jelen vannak a könyvesboltok és könyvtárak polcain, és egy-egy regénye több kiadást is megélt, bizonyítva a tevékenysége iránti szűnni nem akaró érdeklődést, aminek természetesen az újabb és újabb díjak folyamatosan lendületet adtak. Például ott van A város és a kutyák című regénye, amely Ottlik Iskola a határon című művével is párhuzamba állítható, vagy A kelta álma, amely a gyarmatosítás sötét oldalát mutatja be, vagy éppen Mayta története, amiben egy Latni-Amerikában talán mindennaposnak számító felkelést ismerhetünk meg a valóság és a fikció játékán keresztül, vagy éppen az erotikát, a testi örömöket, a test támasztotta kihívásokat, nehézségeket tematizáló Szeretem a mostohámat és Don Rigoberto feljegyzései. Mind-mind olyan mű, ami megérdemli, hogy leemeljük a polcokról, elolvassuk, és elmerüljünk a világában, ami amennyire egzotikus, annyira ismerős és emberi.
Mario Vargas Llosa körülbelül tíz évvel ezelőtt itteni kiadójának meghívására Újvidéken járt. A vele való beszélgetésre megtelt a Szerb Nemzeti Színház nagyterme, az idősödő író, ránézésre igazi úriember, hibátlanul álló öltönyben, jól fésült szupersztárként lépett a színpadra, majd leült és mesélt, mesélt, a moderátora kérdéseire szépen csengő spanyol válaszaiban életéről, Dél-Amerikáról, az irodalom és a valóság kapcsolatáról, az irodalom és a valóság kibékíthetetlenségéről, lélekről, és persze arról, hogy egy írónak milyen feladatai vannak a világban. A beszélgetés végén felolvasott legújabb regényéből, és habár a közönség soraiban ülők többsége egy szavát sem értette, tátott szájjal figyelte, és igyekezett minél többet magába szívni a szavak és jelentések feletti művészetből. Örök élmény mindazok számára, akik részesei lehettek az eseménynek, és most már megismételhetetlen.
A legnagyobbak közül is az egyik legnagyobb távozott, csendben, utolsó napjait családja körében töltve. Magával vitte az irodalom méltóságának egy részét, a XX. század néhány csillogó mozzanatát, de talán követői, vagy mondhatjuk tanítványai, hisz műveivel tanított is, írni és gondolkodni tanított, tovább dolgoznak, hogy a XXI. század jelenleg sötétnek látszó történelmében is megleljék a drágaköveket.
Nyitókép: Llosa 2015-ben Újvidéken (Ótos András felvétele)
