Életének 85. évében elhunyt Domonkos István. A József Attila-díjas író, költő, zenész hamvait tartalmazó urnát szombaton a bácsfeketehegyi temetőben álló családi sírboltban helyezték örök nyugalomra. A kortárs magyar irodalom kiemelkedő alakja 2024. november 7-én hunyt el.
Domonkos István Ókéren (Zmajevo) született 1940. augusztus 7-én. Az általános iskolát Verbászon, a tanítóképzőt Szabadkán végezte, majd az Újvidéki Egyetemen magyar nyelv és irodalom szakra járt, de tanulmányait félbehagyta. Az 1960-as években Tolnai Ottóval és másokkal együtt az akkor induló Új Symposion köréhez tartozott. Irodalmi tevékenysége mellett az Újvidéki Rádió jazz-zenésze, 1973 és 1978 között a Képes Ifjúság című hetilap munkatársa volt. 1979 óta Svédországban élt, ahova svéd felesége miatt költözött.
A vajdasági és egyetemes magyar irodalom jeles képviselőjétől elsőként dr. Várady Tibor akadémikus vett búcsút:
− Neked vers volt az életed. Ezt nem szünteti meg egy belépett halál. Esetleg egy rímet csatlakoztat. Amit alkottál tovább létezik, és nagyon fontos része a vajdasági magyar közösség létezésének. Egyik könyvednek, melyet Ottóval írtatok, az a címe, hogy Valóban mi lesz velünk. Fél évszázaddal ezelőtt, amikor megjelent a könyv, ezt nem tudtuk. Nem tudjuk ma sem, hogy mi lesz velünk. De ha továbbra is itt a kérdés, akkor ez azt jelenti, hogy mi is itt vagyunk még. És itt, a te műveid – csakúgy mint Ottó írásai – azt is mutatják, hogy igazi emberi gondolkodás is alakul közöttünk.
Fenyvesi Ottó író, költő gyászbeszédében kitért Domonkos életére, munkásságára és kedvenc hangszerére, a harsonára:
− Szeretett volna mindent Galilei szemével látni. De nem egészen sikerült, mert az élet már ilyen, hovatovább bíboros sem lett költőnkből. Pedig kiskorában Domi szorgalmasan ministrált, harangozott és takarított az ókéri templomban. Galilei tágra nyílt szemével nézte a porrongyot az oltáron. Azt is írja, hogy nem szeretett fát vágni, sokszor megverték, elbújt a fészerben farakás mögé, zsákot húzott a fejére, és úgy sírdogált. Ilyen volt a vajdasági valóság, az életünk. Ilyen volt a világ, amelyben élni adatott nekünk, semmi különös, de mégis hihetetlenül érdekes. Meg volt/van írva a sorsunk? Csak vonogatni tudjuk a vállunkat. Egy nagy labirintusban (jugoszlávizmusban) éltünk, ha akartuk, ha nem.
A családi sírboltnál Tolnai Szabolcs, Tolnai Ottó fia elmondta, hogy két héttel halála előtt Domonkos István felhívta az édesapját, akivel hosszasan beszélgettek. Domi halálhírét követően édesapja diktálta neki az Éljen a király! című szöveget, amely felolvasásra került.
− A könny most elmossa a betűt. Így volt ez Koncz esetében, Gulyás esetében, Brasnyó esetében, Fehér Kálmán esetében, így volt ez Sziveri és Böndör esetében is. A könny elmosta a betűt. Pilinszky Írta Beckett művéről: Munkássága sarkvidéki expedíció. Korunk talán egyetlen művésze, aki úgy mert egyedül maradni művészetével, ahogy az minden tisztátalan mellékíz nélkül már-már vallásos állapotnak mondható. Csak most értettem meg, miért igézett meg ott akkor az a partvis a szerzetes kezében a templomfal előtt. Az ilyen végtelen partvisok különben természetes szerszámok voltak minden templomban…Ahogy most elért hozzám a halálhír, úgy kaptam a végtelen partvis után mint a versben: A végtelen fekete szőrlabdát felnyomtam az égbe. És vonultunk alant végtelen önhittséggel olvasva Balassa Péter A menekült király című Domonkos-esszéjét. Éljen a Király! Éljen a Király! – írta Tolnai Ottó. A szertartás végén Domonkos Martina is megható alkalmi szöveggel búcsúzott el édesapjától, az urna kriptába helyezését pedig Dresch Mihály jazz-zenész szaxofonjátéka kísérte.
A temetésen a vajdasági irodalmi és művészeti élet, közélet számos képviselője jelen volt.
Nyitókép: Paraczky László felvétele
