A palócok Mikszáth Kálmán 1882-es novellafüzérének megjelenése után lettek apránként jók. Azelőtt palócoknak sem igen ismerték el magukat, az elnevezés csúfondáros volta miatt. Jókai még ebben az értelmezésben adta közre palóc anekdotáit, a tintát kortyolgató vagy épp tudta nélkül házasított legényről, kikapós asszonyságokról. 1819-től kezdve a művelt köznyelvbe Szeder Fábiánnal erőre kapott reformkori érdeklődés vitte a palóc szót. Ám, hogy pontosan kiket és hol illet e név a Felföldön, Felvidéken, Felső-Magyarországon, az Északi-középhegységben élők közül, és hogy nyelvileg vagy néprajzilag milyen határok között, ez a vita máig nem jutott teljesen nyugvópontra. Igaz, ez így természetes és helyénvaló, hiszen a palócság határai (is) képlékenyek és átjárhatók, e népcsoport nyelve évszázadokon át egybefonódva élt a környező magyar és szlovák nyelvjárásokkal, és így erősen hatottak is egymásra. A népi kultúra szimbiózisa a laikus ember számára a nyelvinél is szembetűnőbb: Árva, Liptó és Szepes vármegyén túl, Kis-Lengyelországig, a népzenétől a viselettörténetig számtalan a hasonlóság, az egymásbajátszás. Csak nyitott fül, nyitott szem kell hozzá, hogy észrevegyük.
Visszatérve a jó palóc kérdéséhez, még a huszadik század közepén is sokfelé tartotta magát a megnevezés, a feletti általános berzenkedés: nem egy gyűjtőt irányítottak egyik faluról a másikra, ha palócok után érdeklődtek. A palócok ugyanis mindig a szomszéd faluban voltak, sohasem ott, ahol az éppen rájuk vadászó néprajzosok és nyelvészek. Jó eséllyel a nyelvjárások iránt megnyilvánuló városias lenézés is belejátszott ebbe a szemérmességbe, hiszen, ha a palócot és Palócország területét valaki jól körül tudja rajzolni, az éppen az a jó néhány jellegzetes és különleges vonás, amely a palóc beszélőt minden más kárpáti magyar táj beszélőjétől elkülöníti. Szeder Fábián említett tanulmányai is középpontba állították a különleges, csaknem „érthetetlen” magánhangzó-ejtést, ami a kettőshangzók gazdagságára is vonatkozott. Azóta csudamód elfogytak a palóc diftongusok, már csak imitt-amott lehet szórványos példákat találni az efféle ejtésre. Nincsenek meg például a dél-alföldi és délvidéki palóc kirajzásokban sem, pedig ezek hangzásukat tekintve igen sok archaikus vonást őriznek. Különösen igaz ez Bácskertesre (Kupuszinára), a nyugat-bácskai magyar nyelvszigetre, amely nemcsak Silling István régebbi gyűjtéseiben, hanem még a legújabb Rajsli Ilona gondozta „Nyelvjárási szöveggyűjtemény Vajdaságból” vonatkozó közléseiben is, markánsan palócos jellegű.
A nyelvjárások mai használati körét tekintve erősen sajnálatos, hogy a velük szembeni nagyvárosi előítéleteket napjainkig sem sikerült teljesen felszámolni. Amíg a városi, különösen is a pesti olcsó bulvár és elvetélt kabarészámok a „bugris” alakját nyelvjárásiasságot mímelő beszéddel jelenítik meg, addig ez az igaztalan közelítés széles társadalmi rétegekhez jut el, s (de)formálja a gondolkodásukat. Pedig, ahogy igaz, hogy a huszonegyedik században nincs esélye a túlélésre más nyelveknek, mint a fejlett írásbeliséggel, világos standarddal, világos nyelvpolitikai támogatással rendelkezőknek, úgy az is igaz, hogy mindez kevés a folyamatosan megújulni képes, életerős nyelv fennmaradásához. Ahhoz ugyanis a teljes nyelvterület verbális egészségére, a helyi nyelvi színekre, más szóval az élő nyelvjárásokra, ezek megbecsültségére is szükség van. Azt is mondhatnánk, ez utóbbiak képezik a művelt köznyelv háttérországát. Nyelvjárásaink nélkül a magyar szókincs nem lenne oly gazdag sem igékben, sem névszókban, mint amilyen. A Kosztolányi szerkesztette „Pesti hírlap nyelvőré”-ben nem jelenhettek volna meg a hihetetlen magyar szinonimagazdagságot bizonyító írások, és nem lehetnének sem Arany Jánosaink, sem Weöres Sándoraink és Tamkó Siratóink. (Kevéssé ismert, hogy a Tengerecki Pál folklórgyökerei a délvidéki gyermekmondókák világába nyúlnak, virtuozitásukat gyermekkori újvidéki élményrétegek táplálják.) A köznyelv gazdagító nyelvjárási források híján hasonlatos lenne a nagyüzemi, állandó monokultúrás táblákhoz, melyeket akárhogy is trágyáznak, néhány év alatt kimerülnek, s csak a kizsigerelt talaj marad utánuk. Valahogy így járunk a nyelvi monokultúrával is, ahol metaforám talaj részébe nyugodtan behelyettesíthető a kultúra szó.
A helyes nyelvjárási szemléletformálást leghasznosabb gyermekkorban kezdeni a szűkebb szülőföld nyelvi és kulturális hagyományainak, az ősök szellemi hagyatékának megszerettetésével. Nemcsak azért, mert a gyermek fogékony a jóra (is), hanem mert a felettük lévő nemzedékek egy részébe alaposan besulykolták a nyelvjárások alacsonyabb rendűségének kártékony tanát. Szerencsére ma már sok jó szándékú, világos(abb)an látó tudós-tanár van, aki legalább személyes példájával segíthet az egészségesebb nyelvi értékfelfogás kialakításában. Többek között ezt a munkát, ezt a célt is segítheti a Magyarságkutató Intézet kiadásában most megjelenő Palóc olvasókönyv, mely hűséges, színes társ lehet a mindennapokban. Nógrádban, Hevesben, Borsodban éppúgy, mint Nyitrától Léván, Rimaszombaton, Rozsnyón át a Kassa környéki keleti palóc falvakig, sőt a déli palóc szigeteken is. A Palóc olvasókönyv friss szemlélettel, megtartó és megtartható nyelvjárási élményeket kínál. Kisebb és nagyobb palócoknak, iskolai anyanyelv- vagy irodalomórán, de legalább ennyire otthon, a családban is. Jellegzetessége, hogy nemcsak palócokról, hanem ahol csak lehet, igazán palócul is szól. Északolasz, észt és finn nyelvjárási tankönyvi példákból ihletet merítve azt is bemutatja, palócul írni és olvasni sem ördöngösség, tehát a nyelvjárásokat nem kell, nem is ajánlatos kizárólag a személyes és a hangzó szférára korlátozni.
A hon és az anyanyelv szeretete a legkisebb és legszemélyesebb körökben kezdődik az ember életében, anyanyelv szavunk első tagja épp e legbensőségesebb kapocsra utal. Ahol a gyermekek még nyelvjárási és tájjellegű folklórhagyományokhoz is kötődő kulturális világba születnek, ott e teljesség őrzését és továbbadását kötelességünk minden eszközzel segíteni. Az ott élők, és mindannyiunk, a helyi nyelvi színek és a teljes magyar köznyelv, a teljes magyar nyelvközösség javára.
