Ha a trianoni békediktátum kerül szóba, elsősorban annak a magyarságra nézve súlyos társadalmi, gazdasági, politikai következményei kerülnek előtérbe, pedig Trianon egyúttal nyelvi választóvonal is volt a magyarság életében, s talán épp a nyelvi trauma az, amely egyúttal a legfenyegetőbb veszteséget jelentette, jelenti mindmáig. A modern, az európai preromantikában gyökerező, polgári nemzeti identitásnak ugyanis központi eleme a nyelvi-kulturális identitás. Ha utóbbi meggyengül, a (polgári) nemzet léte is végveszélybe kerül. Az utódállamok politikai elitje jól tudta ezt, és ezt az igazságot a fonákjáról ki is használta.
1920-ban a darabokra hulló magyar nyelvterületen számos városában-falvában kezdték meg a magyar táblák leverését. A demokráciájára oly büszke Cseh-Szlovákia rendeletben tiltotta be Felvidék északabbi vármegyéiben a magyar szó bárminémű hivatalos használatát. Ennek eredményeképp a ma is részint tömbmagyar területként ismert déli magyar sávot nem számítva Felvidék városi magyarsága gyakorlatilag eltűnt. Ma már csak ezrelékpontokban mérhető a bányavárosok, vagy a szepességi, liptói városok magyarsága. Azokon a délvidéki, erdélyi, és felvidéki területeken – Kárpátalja akkoriban még Csehszlovákia része volt – ahol a magyarságot erős tömbben érte Trianon, megkezdődött az új, asszimilációs nyelv(politikai) praktikák hadrendbe állítása a szórványosításért, a magyar tömbök szétrobbantásálért.
Mindez azért különösen fájdalmas, mert a történelmi Magyarország területén, csaknem ezer éven át élt és virágzott egyfajta, spontán, az egyes régiókban intenzíven érintkező etnikumok közötti két- és többnyelvűség, amely fenntartotta nemcsak a Kárpát-medence nyelvi-kulturális gazdagságát, hanem az ezzel járó kulturális szimbiózist is. Nem véletlen hívta fel a figyelmet Széchenyi István gróf már 1842-ben arra, hogy a latin nagyon is üdvözlendő törvényi magyarra cserélése nem jelentheti ennek a többnyelvűségnek az erőszakos kiszorítását, mert az az igaz magyarság, és a magyarsággal valóban szimpatizáns hungarus-réteg vékonyodását okozhatja. Végül, ha nem is sokan értették világosan Széchenyi szavait, a dualizmus korának Magyarországa az 1868-as Eötvös-féle közoktatási reformmal szabadelvű, a nemzetiségi oktatásnak is kedvező fordulatot hozott. Tehát amint a német prés engedett a napi politikában, azt nem magyar prés, hanem a Kárpát-medencei nyelvi-etnikai realitást figyelembe vevő oktatáspolitika követte. Ennek triviális bizonyítéka az is, hogy Trianon győztes nemzetei 1920-ban erős nemzetek voltak. Felvidéki barátaim aforisztikus mondása szerint, mutatis mutandis mondásuk más kárpáti tájakra is igaz, „a szlovák kultúra ezer éven át kiteljesedhetett Szent István országában, a magyar nyelv és kultúra a cseh és szlovák államokban száz év alatt végveszélybe került”.
Ez világít rá igazán Trianon óriási nyelvi „újdonságára” és tragikumára. Tegyük hozzá, mindez ugyanúgy vesztesége az azóta darabokra hullott „győztes” államoknak mint az egyértelműen vesztes magyarságnak. Ez pedig nem más, mint a Kárpát-medencei történeti kétnyelvűségi gyakorlat elvesztése. A fokozódó magyarellenes politikai atrocitások minden oldalról felszámolták a népi diplomácia, „a kölcsönösen megvagyunk mi egymással a mi kis falunkban” évszázados légkörét. Ismétlem, ez nemcsak a magyarságnak veszteség, hanem szerbeknek, szlovákoknak, románoknak is, mégha nem is nagyon szeretik bevallani.
A legnagyobb veszteség ezzel természetesen a kisebbségi helyzetbe kerülő magyar nemzetrészeket érte. A magyaroknak előbb-utóbb komolyan meg kellett tanulniuk az új államok hivatalos nyelveit, így immár nemcsak egyes régiókban, hanem általánosan, mindenfelé kétnyelvűekké lettek szülőföldjükön. A új „gazdák” azonban nagyon hamar elfeledték, hogy valaha is értettek (volna) magyarul. Persze, búvópatakszerűen, kellő lelki, és biztonságos nyelvi helyzetben mindmáig előtör a magyar nyelv, amely mutatja, hogy valamikor bizony finomabb, cizelláltabb volt a Kárpát-medence nyelvi mintázata. Csak az utóbbi pár évben is több ilyen élményem volt Felvidéktől Délvidékig olyan régiókban, „ahol már senki nem beszél magyarul”. Ott is elő-előbukkan még a magyar környezeti nyelvként, ahol már senki sem várná.
A Kárpát-medencei együttélés emberhez és szomszédokhoz méltó normális gyakorlata ma sem lehet más, mint szakítani beidegződött kisantant államnyelvi arroganciákkal, s megérteni, hogy senkit nem veszélyeztet, ha én és a szomszédon nem bizalmatlanul méregetjük egymást, hanem őszintén és barátian békejobbot nyújtunk. Jobb ha virágmagvakat csereberélünk, mintha kilocsoljuk egymás cseresznyefáját. Ezt a békejobbot a magyarság Kárpátaljától Délvidékig számtalanszor kinyújtotta, de egyedül az európai viszonylatban is kiemelkedő szlovén nyelv- és kisebbségpolitika az, ahol ebbe a jobba nem köptek bele. A tényleges békéhez ugyanis hozzátartoznék, hogy nemcsak én kapisgálom a szomszédom anyanyelvét, hanem ő is megpróbálja megérteni az enyémet. A modern népi diplomácia szintjén ez lenne az első lépés, amely egy szellemileg és lelkileg is jobb, kiegyensúlyozottabb, építő állapot felé vezethetne. Magam erősen hiszek abban, hogy ami egyszer Szent István országában alulról kialakult és ezer éven át sikeres volt, a XXI. században is új impulzusokat, közös sikereket hozhat a Kárpát-medence népeinek. Ideje lenne mindenhol megérteni, még az őshonos kisebbségeivel oly mostohán bánó egyes nyugat-európai országokban is, hogy a magyarság nyelvi eltűnése-eltüntetése nem lehet tartós nyereség senkinek. Az pedig általában is igaz, hogy bizonytalan, felborult identitású tömegekkel egyetlen hatalom sem megy hosszú távon sokra. Az ördög hatalmán kívül.
