A történelmi helyzetből kifolyólag nem sokszor történhetett meg az, hogy a legsikeresebb magyar focicsapat, a budapesti Ferencváros vidékünkön vendégszerepeljen. A rekordbajnok zöld-fehérek játszottak ugyan barátságos mérkőzéseket az elmúlt évtizedek során Topolyán, Zentán és Szabadkán is, ám bajnoki találkozókat csak a II. világháború alatt vívhattak Bácskában, amikor a Délvidék egy része visszakerült a magyar állam fennhatósága alá. A királyi Jugoszlávia elleni villámháború után, 1941 májusában a Magyar Labdarúgó-szövetség úgy döntött, hogy a visszacsatolt délvidéki területek labdarúgóklubjait a lehető leghamarabb integrálja a magyar bajnoki rendszerbe, és a legmagasabb osztályban is biztosít egy helyet egy bácskai csapatnak.
Az NB I.-es tagságért vívott délvidéki selejtezőt az 1910-ben alapított Újvidéki Atlétikai Club nyerte meg (4:0 és 2:1 a Szabadkai Vasutas Atlétikai Klub ellen), így a kék-fehérek az 1941/1942-es idényt már a magyar élvonalban kezdhették el, amely a háború előtt Európa egyik legerősebb bajnokságának számított. Az újvidékiek számára újoncként természetesen az első osztályú tagság megtartása volt a fő cél, és a csapat remek tavaszi hajrájának köszönhetően benn is maradt az NB I.-ben. A dél-bácskaiak nagy tavaszi menetelésének egyik fontos állomása a Ferencváros elleni hazai összecsapás volt, melyet nyolcvan évvel ezelőtt játszottak. A Fradi 1942. március 15-i vendégjátékára hatezer néző látogatott ki az UAC limáni vasúti töltésnél található sporttelepére, amely a II. világháború alatt Horthy Miklós kormányzó nevét viselte. Az akkor már kétszeres Közép-európai Kupa-győztesnek és tizenhatszoros bajnoknak számító FTC csapatában kilenc válogatott labdarúgó is szerepelt, a városi rivális Vojvodina játékosaival megerősített hazaiak azonban nem ijedtek meg nagynevű ellenfelüktől, és óriási meglepetésre a 47. percben már 3:0-ra vezettek a zöld-fehérek ellen. A gólgyártást a sóvéi sváb csatár, Welker József kezdte el, aki a 21. percben öt méterről vette be a vendégek kapuját, a 34. percben pedig Welker lefejelt labdája után a Szentes csapatától leigazolt Lendvai Károly bombázott tíz méterről Csikós kapujába. A mérkőzés előtt kissé elbizakodottnak tűnő pesti együttest alaposan megfoghatta a két bekapott gól, a szünet után ugyanis ismét a kapujukban táncolt a labda: Mézes beívelése után Welker gurított a Fradi kapujának jobb oldalába. Háromgólos hátrányban azután a fővárosiak is elkezdtek focizni, ám erejükből már csak a szépítésre futotta, Lukács Ede és Sárosi György góljai ugyanis már csak szépségtapasznak bizonyultak. A találkozó utolsó perceiben az FTC saját kapuja elé szorította ugyan ellenfelét, a szombathelyi születésű Mészáros István csapata azonban hősiesen védekezve megőrizte egygólos előnyét, és a végén 3:2-s sikert ünnepelhetett.
Miután Újvári Ferenc játékvezető véget vetett a mérkőzésnek, hatalmas ünneplés vette kezdetét az UAC-pályán, az örömittas hazai drukkerek a vállukon vitték körbe az újvidéki játékosokat, akik közül a védekező középpályás Máriás János (eredeti nevén Marjanović Jovan), a gólerős Welker József és a horvátországi születésű Mézes Iván (Medarić Ivan) nyújtotta a legjobb teljesítményt. A Fradi elleni bravúros győzelem után egy hónappal az Újvidéki AC gárdája Mézes fejes góljával Újpesten is nyerni tudott, így sikerült kiharcolniuk a bennmaradást az NB I.-ben, ami az akkori erőviszonyok alapján komoly fegyverténynek számított. A jugoszláv királyságban eléggé mostoha sorsú újvidéki klub ezt követően még kétszer láthatta vendégül a zöld-fehéreket, 1943. június 20-án az FTC 0:1-es hátrányból fordítva 2:1-re nyert a limáni pályán, majd még ugyanabban az évben, október 24-én a két csapat összecsapása 0:0-s döntetlennel zárult, az UAC-pályán rekordnak számító tízezer néző előtt.
Az Újvidéki Atlétikai Club csapata a magyar közigazgatás évei alatt háromszor vendégszerepelt a legnépszerűbb magyar focicsapat oroszlánbarlangjában, és azokon a találkozókon a kék-fehéreknek két vereség mellett sikerült egy döntetlent kiharcolniuk. 1941. október 5-én a budapesti közönség hatalmas ünneplésben részesítette a visszatért Bácska NB I.-es csapatát, a pályán azonban már nem volt kímélet, a fővárosiak ugyanis katasztrofális, 13:2-es vereséget mértek Pálfiékra. Az UAC következő Üllői úti kiruccanása már jobban sikerült, a délvidékiek ugyanis 1942. november 29-én az összecsapás 72. percében egyenlíteni tudtak Hargitai Nándor góljával, a hazaiak azonban egy perc múlva megszerezték a mindent eldöntő találatot. Az 1943/1944-es idényben azután a történetük legjobb szezonját futó újvidékiek elhoztak egy pontot a bajnoki címért küzdő Fradi pályájáról: a budapesti együttes egészen a mérkőzés végéig vezetett egy öngólnak köszönhetően, Gömöri Béla azonban a 85. percben egalizálni tudott Sörös Szilveszter kitűnő átadása után.
Mint később kiderült, az 1944. április 9-én lejátszott mérkőzés volt a két klub utolsó bajnokija, az 1944/1945-ös pontvadászatban ugyanis a két csapat már nem találkozhatott, mivel a háború miatt a bajnokság három forduló után félbeszakadt. A Ferencváros csapata ezt követően a budapesti egyesületek számára kiírt Hadi Bajnokságban folytathatta, az újvidéki gárda számára viszont már nem volt folytatás, az új jugoszláv hatalom ugyanis, mint a megszállókkal együttműködő bűnös klubot, megszüntette az egyesületet, amely így harmincnégy évig működhetett, összefogva az újvidéki magyarságot.
Az 1942. március 15-én lejátszott újvidéki mérkőzés jegyzőkönyve:
Újvidék: UAC–Ferencváros 3:2 (2:0)
Horthy Miklós sporttelep, 6000 néző, vezette: Újvári Ferenc. Góllövők: Welker a 21., a 47., Lendvai a 34., illetve Lukács a 71., Sárosi a 76. percben.
Újvidéki AC: Platz Ede, Csillag János, Avar Velykó, Hargitai Nándor, Máriás János, Zsoldos Lázár, Mézes Iván, Pálfi Béla, Lendvai Károly, Badics Pál, Welker József. Vezetőedző: Mészáros István.
Ferencváros: Csikós Gyula, Rudas Ferenc, Tátrai Sándor, Nagy András, Polgár Gyula, Lázár Gyula, Lukács Ede, Sárosi György, Finta Károly, Kiszely István, Gyetvai László. Vezetőedző: Dimény Lajos.
