Városi gerilla vagyok. Fegyverem a közlekedési eszközöm – egy égszínkék, nagy kerekű, csendesen suhanó bringa – csengője. Áldozataim gyalogosok. Nem bántom őket, de kíméletlenül csengetek, amikor nem ott közlekednek, ahol kellene nekik. Tanulják meg, hol a helyük, és hogyan kell – szabályosan – közlekedni! Gyalogosnak a járdán, bicajosnak a kerékpárúton a helye. Ez az élet rendje. Vegyülni nemhogy nem ajánlott, hanem kifejezetten bosszantó is.
Rablóból lesz a legjobb pandúr, tartja a mondás. Nem tagadom, megbicsaklottam korábban én is, amidőn még kerékpárom nem lévén bambán bámészkodva korzóztam a bicajoknak fenntartott és elkülönített útrészen. Okozott is kellemetlen meglepetést, amikor az általam közlekedésükben gátolt kerékpárosok csengőhadat zúdítottak rám, volt, hogy szinte az árokban találtam magam ijedtemben. Mérges voltam én is – mi a frászkarikát kell szegény gyalogos lelkem rémisztgetni –, mérgesek voltak a kerékpárosok, hogy mi az istennyilát keresek az út közepén.
Nem kellett sok, csak egy kerékpár, hogy megértsem. Ma már csengetek bőszen, hiszen nincs bosszantóbb, mint amikor egyesek a szabályokra fittyet hányva keserítik meg a többiek életét. Hiszen a szabályok nem önzőségből és oktalanságból vannak, hanem hogy megkönnyítsék rutinunkba beleveszett mindennapjainkban az egymás közötti/melletti életet.
