Hosszú, csaknem fél napig tartó utazáson vagyok túl, amely során általam ritkán látott, vadregényes hegyi tájon is keresztülhaladtam. A mélyszürke-fekete, olykor katedrális méretű sziklákon itt-ott kapaszkodik meg némi cserje, fák csak a völgyesebb, szélvédett részeken tudnak megmaradni, a fű mindenhol gyér. Tízméteres repedések, oldalt megdőlt bálványok, amint a láva rézsút lecsorogva szilárdult meg… Valahogy így nézhetett ki az élet előtti világ.
A Morača kanyonjában tekergőző úton, mint sok más lenyűgöző természeti jelenség láttán, újra rádöbbentem, mennyire jelentéktelen is vagyok a hatalmas vulkanikus sziklák és az évmilliók óta zúgó, zöldeskéken kavargó, rohanó víz viszonylatában. Mennyi ideig tart egy emberi élet ahhoz képest, míg egy folyó akár több száz méter mély ösvényt vág magának a gránit- és más, hasonlóan kemény kőtömbökben? Milyen komikusak ezek a hangyányi, izgő-mozgó, színes autók, amelyek a zúgó folyó felett kirándulni, látogatni, szórakozni, kereskedni… visznek alig egy-két szemvillanásig élő embereket, miközben a mélyben és körülöttük a történelem előtti idő nyúlik át a mába…
