Elegem van ebből a hideg, nyirkos időből, jöjjön a tavasz! – nyafogok (hasztalan) napok óta. Pedig voltak idők, amikor határozottan szerettem a telet (is), lestem, mikor várható hó, s szurkoltam magamban, bárcsak térdig érő esne.
Jut eszembe erről egy korábbi eset. Egy verőfényes januári nap Les Deux Alpes-ban (francia Alpok). Amint többedmagammal szállok ki a gondolából, amely csaknem 3000 méterre szállított fel, olvasom a tájékoztató táblán; 9:48 perc, –27 °Celsius. Mivel a társaság többi tagját várom, az épület melletti fapadra telepszek, sisak, kesztyű le, és napozok, mint valami hüllő, akinek meleget kell „gyűjtenie”, különben elpusztul. A kemény mínusz ellenére egy csöppet sem fázok, hovatovább szubjektív érzetbeszámolóként előbb mondanám, hogy melegem van.
Ugyanez a történet egy másik alkalommal egy másik hegyen. A felhő szabályosan ráült a síközpontra, emellett a szél 80-assal fúj, hivatalosan –28-at mutat a hőmérő, de úgy érzem, ez a felvonó sohasem ér fel a csúcsra, ha egyszer fel is ér, addig biztos megfagyok. Esküdni mernék, hogy sohasem fáztam még ennyire.
Azaz esetleg egyszer Irakban, valahol a sivatag szélén. Igaz, akkor valami gyomorfertőzés okán rázott csak borzasztóan a hideg, amúgy rövid ujjúban vidáman el lehetett lenni.
