Sűrű cseppekben tavaszodik. Visszavonhatatlanul. Az esőcseppek óraszerkezete bennünk dobog. Az időjárás testünk része lesz. Annyiszor érezzük, hogy nemcsak kinn, bennünk is esik vagy havazik, fúj vagy esteledik. Ázik a lelkünk. Mint környezetünk, mi sem vagyunk csupán festői táj, virágos rét vagy hegyoldal, hanem huzatos buszállomás, hűvös utca, meleg nyárutó. Bennünk összenő a künn és a benn. Az idő velünk nyer igazolást. Mindenki külön naplemente, hajnal és csillagos ég, roskadó hókupac vagy kéklő ég. Esik, nem zavar. Ülök egy szöveg fölött. A németek be- és kivonulásához keresek apróságokat. Újra elképedek mindazon, amit nekünk nem tanítottak, amiről nem meséltek, amit eltitkoltak, meghamisítottak. A 44-es bevonulás még mindig tart. Nincs vége, mert ebben az országban az elmúlt száz év alatt soha senki nem nézett tükörbe és nem nézett embertársai szemébe. Itt évszázadok óta nincs elszámolás. Olvasom, polgárok (lásd: idetelepült, újgazdag üzletemberek) szorgalmazzák: Zrenjanin legyen Petrovgrad! És? Hatszáz év nem elegendő, hogy Nagybecskerek ma Grossbetskerek vagy Veliki Bečkerek is lehessen? Nem! Itt 1945-ben kezdődött a történelem és még mindig tart. Sűrű cseppekben tavaszodik. Dobognak a cseppek. Bennem is.
