Amikor először hallottam, hogy egy falun élő fiatal házaspár nem dolgozik sehol, hanem szociális segélyből él két kisgyermekkel, elképedtem. Úgy voltam vele, ez csak egy ritka eset és a szülőket minősíti.
Azonban mostanság egyre többször hallom ugyanezt a mesét.
Meg lehet vetni azokat, akik így gondolkodnak, de próbáljuk a problémát egy másik oldalról megközelíteni: hivatalos kimutatás arra vonatkozóan nincs, hogy hányan hagyták itt az országot és kerestek külföldön munkát meg boldogulást, de az biztos, hogy nem ezrekről, hanem százezrekről van szó országos szinten, aminek okát éppen az alacsony keresetekben és a távlatnélküliségben kell keresni.
Addig, amíg nem lesz olyan adórendszer, amely biztosítja a vállalkozónak a fejlődést, a befektetett munkával arányos jövedelmet, és amíg a vállalkozók, vagy akár az állami intézmények nem tudnak megfelelő bért fizetni a munkásoknak (nem 20–25 ezer dinárt), addig az elvándorlás feltartóztathatatlan. Legyen szó kétkezi munkásról vagy értelmiségről.
Jövőképe annak lehet, aki tisztességes munkával el tudja tartani a családját és látja a fejlődés útját.
Persze vannak olyanok is, akik nem harcolnak, nem akarnak dolgozni, hogy a szociális segélynél néhány ezer dinárral több folyjon be a kasszába, ennek fejében viszont napi nyolc órát dolgozzanak.
Mi is az erkölcstelen, a tarthatatlan? Ki a vétkes?
