Az orvosok és az egészséges életmód felkent hirdetői gyakran hangoztatják, hogy kerüljük a stresszhelyzeteket. Vitathatatlan, hogy jó szándékú tanácsról van szó, kérdés azonban, mennyire valósítható meg. Valamelyest nyilván kerülni tudjuk azokat a bizonyos helyzeteket, de bármennyire is törekedjünk, az élet produkál olyan szituációkat, amelyekre aligha készülhetünk fel.
A múltkor biciklizés közben váratlanul kilépett elébem egy okostelefonjába merült férfi. Nagyot fékezve megálltam, és megjegyeztem, máskor szét is nézhetne, mielőtt a kerékpárútra lép, mire ő lekezelően végigmért, és megkérdezte tőlem, van-e valami gondom. Nekem nincs, de ha az úttesten haladó autók elé is így lép ki, neki lehet, válaszoltam.
Az ősszel egy este arra értem haza a munkából, hogy bejelentetlenül feltúrták a ház előtti pázsitot. Nemcsak feltúrták, hanem a földet bő fél méter magasban feldobálták a járdára, elzárva előttem a bejáratot. Hogy még bonyolultabb legyen a helyzetem, zuhogott az eső, úgyhogy több méteren át, bokáig süppedve a sárban, cipeltem a biciklit, hogy bejuthassak az otthonomba.
Nemrég Szegeden az autóbuszállomás információs pultjánál megkérdeztem az illetékest, hogy a menetrend szerinti időpontban indul-e az autóbusz Szabadkára, mire flegmán annyit mondott, honnan tudhatná ezt ő. Itt az áll, hogy Információk, mutattam a nagybetűs kiírásra, szerinte mégis kit kellene kérdeznem, kérdeztem, mire azt felelte: a szerbeket.
Jó tanácstól függetlenül a felvázolt és hozzájuk hasonló szituációkban nehezen tudom megőrizni a hidegvéremet. Adott helyzetben már csak az tudna még inkább felbosszantani, ha egy egészségügyi szaktanácsadó pozitív életszemléleletet sugárzó mosoly közepette azt javasolná: számoljak el tízig, és próbáljam meg higgadtan, stresszmentesen feldolgozni a tapasztaltakat!
