– Hát én azt hittem, hogy magához már angolul kell szólnom! Tudja, a menekültek között vannak ilyen világosabb bőrűek is – válaszolta a szabadkai állomáson a vécés néni, amikor megkérdeztem, miért lepődött meg azon, hogy beszélek magyarul meg szerbül. – Nem tudni már, hogy itt ki mit akar! Ezek csak jönnek, dolgozni nem akarnak. Tudom én, hogy mi történik! A magyar tévét nézem, ott merik csak kimondani, hogy ez már világháború!
– Asszonyom, a magyar tévé... – az majdnem olyan, mintha az itteni sajtóból tájékozódna...
– Maga szerint háború lesz? Mivel foglalkozik?
– Tán újságíró vagyok...
– Na! Ez sem véletlen! Mint ahogy semmi sem! Magát egy felső erő hozta ide!
(Nem, hanem a Čačak prevoz 11:55-ös busza, amelyben ingyenes az internet).
–... Nézze, én csak abban reménykedem, hogy a dolgok elülnek, és a végén nem lesznek nemzetközi konfliktusok..
– Maga ehhez jobban ért...
(Ezekben a kérdésekben már lassan nem tudom én sem, hogy mihez értek...)
– Tudja, fiatalember, ez mind az Úr rendeltetése. Én csak azt kívánom, hogy bennünket hagyjon ki mindebből. Elég vér folyt errefelé. Nekünk csak egy kicsivel több munka meg pénz kellene, és nem ártanánk senkinek.
Ebben a mondatban már volt valami.
