A mai napig tisztán emlékszem a pillanatra, amikor megtudtam, gyerekem lesz: a határtalan örömre és az ősbizalomra, ami akkor elárasztott. Anyám azt mondta, hogy ez a világ legtermészetesebb dolga és a legnagyobb öröme. S én hittem neki. Mérhetetlen erő és boldogság öntött el a baba születésekor is.
Féltve, szeretve, aggódva, csodás gyengédségben teltek az anyaság első hónapjai, azután sok-sok örömmel, kacagással a babakorszak, majd az óvodásévek, de most, visszatekintve, mintha az iskola megkezdésével felgyorsult volna minden, a középiskola csupán egy pillanat volt?!
A sok-sok megörökített élményből készítek egy „ahogyananyalátta” fotóalbumot, hiszen a digitális fotózás időszakában kinek van ideje egyáltalán képeket előhívatni? De eldöntöttem, hogy a több mint tíz évvel ezelőtt abbahagyott nagy formátumú album üres oldalait most megtöltöm: keresek, kutatok a számítógépben, laptopon, CD-ken, és felelevenednek bennem a közösen átélt élmények, a szülinapi bulik, az utazások, az énekversenyek, fellépések, a rokoni találkozások, a tinikorszak diszkóhóbortjai, koncertek, barátnők, barátok, osztálytársak...
Közben érlelődik bennem az érzés: mégsem tudtam reálisan felmérni, micsoda öröm lesz a kis jövevény, hogy valójában kiapadhatatlan örömforrás marad az egész életünkben... A táskámban már ott lapul USB-n a több órán át válogatott pillanatok sora: sétálok a márciusi verőfényben, mélyeket lélegzem, figyelem a madárcsicsergést, várom haza a több hete nem látott egyetemistát... és ugyanolyan ősi öröm és erő önt el, mint húsz évvel ezelőtt, a lányom születésekor.
