„Pszichológussá a betegek mellett képződtem”

Dr. Bagdy Emőke neve senki számára sem ismeretlen. Olyan kivételes pszichológusról, pszichoterapeutáról és nem utolsósorban pedagógusról van szó, aki nemcsak a magyarországi pszichológiai szakág oktatásának kialakulásában játszik nagy szerepet, hanem a lélek és szellem ápolásának fontosságát is tudatosítja a széles közönségben. Pályája során húsz saját szerzésű kötetet és 41 társszerzővel közösen kiadott könyvet publikált. Hanganyagok és ingyenesen elérhető videók is fellelhetők tőle, melyek mind arra szolgálnak, hogy azok is részesüljenek kivételes tanácsaiban, akiknek nem áll módjukban részt venni előadásain.

Kendőzetlenül beszél egyebek mellett a gyermeknevelésről, a párkapcsolatról, a férfi és nő természet adta különbségeiről, a családi konfliktusokról, valamint a lelket és szellemet érintő kérdésekről, de a tudatalattiban rejtőző titkokról is. Mindezen témákon belül felmerülő problémákról nemcsak beszél, hanem azok kezelésére is ad tanácsokat, illetve megoldásokat kínál. Nemes életcélja, hogy segítsen embertársain, különösen azokon, akik elakadnak problémáikban.

A vajdasági közönséget megtiszteltetés érte azzal, hogy a Pszichofitness című kötet bemutatóját hallgathatta meg február 7-én Hajdújáráson. Az esemény különlegessége, hogy nem csupán egy egyszerű könyvbemutató volt, hanem egy komplex pedagógiai előadás is, amely rendkívül hasznosnak bizonyult, nemcsak a jelenlévő pedagógusok, hanem az ott lévő szülők számára is. A rendezvényt követően kaptuk mikrofonvégre a doktornőt, hiszen kíváncsiak voltunk azokra a gondolatokra, amelyekről ritkán beszél előadásaiban.

Ki volt Bagdy Emőke kislányként? Mindig is lélektannal szeretett volna foglalkozni, vagy más álma volt?
– Nem akartam pszichológus lenni, eszem ágában sem volt. Irodalmárnak készültem. Nagyon szeretem a verseket. Most fogok egyébként Grétsy László-díjat (az Anyanyelvi Kultúránkért Alapítvány 2024-ben hozta létre a kitüntetést a tavaly elhunyt nyelvészprofesszor emlékére, amelyet minden évben, első alkalommal 2025-ben, Grétsy László születésnapján, február 13-án adnak át – a szerk. megj.) kapni a szép magyar nyelvért, amit használok, azaz közművelődési nyelvhasználatért kapok egy ilyen nagy kitüntetést. Valójában egy olyan családból származom, amelyben a nagyapám országos hírű költő volt, de a trianoni időszakban, pontosabban azt követően Trianon-sirató és a haza csonkítását megsirató költeményeket is írt egyebek mellett. Ezért B-listázták, meghurcolták, végül belehalt a megpróbáltatásokba. Nagyon szerettem őt, igazából azt hiszem, én tőle tanultam meg magyarul beszélni. Így az ő hatása óriási volt számomra, ami mindmáig nagyon meghatározó. Egyetlen olyan könyvem van, amelyben leírom ezt az irodalmi vágyat, amit nem sikerült megvalósítani, mert a pszichológia elterelt engem. Abszolút érdekesen elvitt egy olyan pályára, amelyre nem akartam kerülni. Ám ezt a nagyapai vonalat úgy építettem be munkásságomba, hogy a Pszichológiai rejtelmek a művészetekben és életünkben című kötetembe egy picit belecsempésztem például József Attila Rorschach-tesztjét. Tehát megtettem azt, ami nekem tényleg szerelmetes szenvedélyem, hogy még pszichológusként is az irodalommal foglalkozzak, és a költészettel. Az viszont, hogy én mégiscsak a pszichológiai pályára lettem úgymond parancsolva, úgy adódott, hogy nem vettek fel az egyetem pedagógia szakára. Magyar–latin szakos tanár akartam lenni, latin fordításokat csináltam, azt hittem, filológus lesz belőlem. Ezt gondoltam én. (nevet) Miután nem vettek fel az egyetemre, elmentem gyógytornásznak, ezt nagyon hasznosnak találtam, és nagyon szerettem. Miután ezt elvégeztem, jelentkeztem ismét az egyetemre, és amikor 1963-ban feloldódott a numerus clausus, azaz a származás szerinti megkülönböztetés, felvettek. De melyik szakra vettek fel? Pszichológiára. Pont abban az évben indult pszichológia szak, méghozzá alkalmazott pszichológia. Így akkor már eldőlt a sorsom, bejelentkeztem klinikus szakágra, amelyet elvégeztem. A következő szerencsés pont, hogy Mérei Ferenchez kerültem, aki egy évvel a börtönből szabadulása után csinálta meg azt a szellemi műhelyt, amelyben összegyűlt az összes magyar klinikai pszichológus. Szokták mondani, hogy minden drámaíró Gogol köpenyéből bújt ki, ennek példájára elmondható, hogy minden klinikai pszichológus Mérei műhelyéből került ki. Így lettem a Mérei-műhely tagja. Nagyon komolyan zárt osztályon dolgoztam, súlyos elmebetegekkel, és Méreihez jártam fel, tulajdonképpen a pszichológia gyakorlatát megtanulni. Hiszen igazán az alatt az öt év alatt ott sem lehetett. Pszichológussá a betegek mellett képződtem, ahol láttam mindent, hogy mit hogyan csinálunk, rengeteg terápiát tanultam meg ott. Az volt a követelmény, hogy saját élményben, 600 óra pszichodrámán vegyek részt, és egyéni pszichoanalízist végezzek. Tehát rengeteget tapasztaltam és tanultam, és ezt mind egyetem mellett, kontrollálva, a gyakorlati helyen. Mérei mellett tanulgattam és jártam a szemináriumaira, majd elhívott, hogy legyek a helyettese. Miután őt nyugdíjazták, kineveztek laborvezetőnek, a pszichodiagnosztikai laboratórium vezetésére, ezt követően a klinikai pszichológiai osztály vezetésére és végül szakigazgatónak, aki a Lipóton, azaz a nagy fellegvárban a pszichoterápiának és a klinikai pszichológiának a főnöke. Ám erre nem rögtön került sor, hanem öt évvel Mérei nyugdíjaztatása után, miután megszereztem a magasabb tudományos fokozatot, hiszen közben kisdoktorit tettem, illetve nyelvvizsgáztam, megcsináltam mindenfélét, amit kellett, végül letettem a PhD-t is. Úgyhogy ez lett a pályám, a lipóti pályám. Emellett Debrecenben tanítottam az egyetemen tíz évig, ám elsősorban a klinikai pszichológiai területen dolgoztam. Meghívtak az orvosi egyetemre, az újonnan megalakult klinikai pszichológiai tanszékre, amelyen tanszékvezető lettem, majd innen kértek át a Károli Gáspár Református Egyetemre is, hogy legyek szíves ott megalapítani a pszichológusképzést. Ezt követően magammal vittem a szakági szakot, a mentálhigiénés szakirányú és a szupervízió szakirányokat. A szupervízió szakot német–holland együttműködéssel alapítottam meg. Szóval mindenütt valamit alapítottam, csináltam. (nevet) 2011-ben lettem 70 éves, és mivel az egyházi egyetemeken 70 év a korhatár, így nyugdíjba kerültem. Ám nyugalmat se igazán tudok munka nélkül elképzelni, hiszen nekem az igazi nyugalom a szolgáló nyugalom. Tehát dolgozom most is, nem vagyok fáradékony. Elég magas a korom, de jól bírom. Eltekintve attól, hogy az életem egyik fele le lett metélve a fiam halálával, ám mivel hívő vagyok, ezért úgy döntöttem, hogy mégiscsak tovább kell élni. Így élek és szolgálok, amíg csak szusz van bennem, biztos, hogy ezt csinálom.

Valóban, ez a kirobbanó energia átsugárzik másokra is. Egyaránt jártas az irodalom, azon belül is a költészet, illetve természetesen a pszichológia területén. Volt-e olyan filozófiai mondat, ami vezérelte önt az élete során?
– Viktor Franktól, a nagy túlélőtől idézek, aki ezt a gondolatot könyvének címeként is megfogalmazta: „És mégis mondj igent az életre!” Ebből fakadóan az én üzenetem és egyben életmottóm is, hogy akinek van kiért vagy miért élnie, az szinte minden hogyan-t elvisel. Nekem van kiért élnem. Dédunokám is van, aki most kilenc hónapos, ez egy csodálatos dolog. Az életemet egyébként e tekintetben kerek egésznek tartom. Így visszatekintve annyira sokat dolgoztam, hogy néha elámulok: ezt tényleg megírtad? Ezt tényleg megcsináltad? Igen, ám ilyen szempontból az életem eléggé egyvágányú, a családom és a hivatásom. Okkal nem munkát mondok, hanem hivatást. Viszont ez így kerek egész, amelyben boldog vagyok. Szóval nekem ez így jó.

Ez egy nagyon nagy szolgálat, hogy ilyen önfeláldozóan a családjának és a hivatásának él. Mégis hogyan tudta a munkássága alatt megtartani az egyensúlyt? Azt, hogy a saját problémái mellett másokéval is foglalkozzon?
– Úgy, hogy mindig volt szupervizorom. A szupervízió szakot is magam alapítottam meg itt Magyarországon. Ez lényegében egy hivatásgondozás. Szerintem mindenkinek szüksége lenne hivatásgondozó segítségre, mert a pályán megéljük a különböző konfliktusokat, és ezeket kezelni kell. Hiszen ahhoz, hogy segíthessek másoknak, nekem magamnak is rendben kell lennem. Muszáj erre időt és energiát áldoznom. Tehát a szupervízió, azaz saját személyiségem karbantartása, mondhatni, kötelező. Mivel hívő vagyok, nem tekintem az életet befejezettnek, még akkor sem, ha egy ajtón át egy másik univerzumba megyek. Tudom, hogy van más valóság is, amelyben majd folytatom. Senki sem tud semmi biztosat abban a tekintetben, hogy mi van odaát, ám mindenkinek van véleménye. Pedig nincs semmilyen tény vagy bizonyíték, ezt nevezzük világnézetnek. Én toleráns vagyok a másféle világnézetekkel szemben, ugyanakkor elvárom, hogy tiszteljék azt, hogy én hívő vagyok. Apám református lelkész volt, így én maradtam ezen a hitrendszeren. Egyensúlyban vagyok magammal és a világgal.

A végén egy röpke kis játék: mi az első gondolata a következő a szavakra?
Érzés – Döntő. Ez tesz emberré, hogy érezni tudok, és ettől tudok etikus lenni, megértő, empatikus. Az az ember, akiben nincs érzés, elveszíti az ember legmagasabb minőségét.
Gyermekkor – Nincs problémamentes gyermekkor. Nincs olyan, hogy valaki csak harmonikusan nő fel, hisz a nehézségekből is tanulunk, ezek edzenek minket.
Szerelem – Nagyon fontos és döntő jelentőségű, hogy hagyjuk-e tönkremenni, vagy tudatosan törődünk azzal, hogy a kis lángot mindig újratápláljuk.
Szabadság – Azt hiszem, hogy a legalapvetőbb joga az embernek a szabadsága. Ám a szabad akarat fogalmát itt be kell vezetnem. Az ember determinált egymillió dolog által, ám van szabad akarat, ami arra vonatkozik, hogy az én szabad akaratom és akarásom által olyan minőségben éljek, ami jó nekem és másoknak. Így a szabadság alatt azt értem, hogy ne csak a személyes, hanem a közös lehetőség legyen meg mindannyiunk számára, hogy szabadok legyünk.