Sípszóval a választási eredményekért

Országunkban az utóbbi néhány évtizedben a polgárok számos alkalommal tartottak tömeges, több hónapig tartó tüntetéssorozatokat. 1996 novembere és 1997 februárja között például 88 napig tüntettek a Slobodan Milošević fémjelezte rendszer ellen. A polgárok tüntetéseihez csatlakozó egyetemisták pedig még ennél is tovább, több mint 117 napig tiltakoztak.
A megmozdulások előzménye az 1996 novemberében megtartott szerbiai önkormányzati választások voltak. A megmérettetésen az ellenzéki pártok, a Vuk Drašković vezette Szerb Megújhodási Mozgalom, Zoran Đinđić Demokrata Pártja és Szerbia Polgári Szövetsége Vesna Pešić vezetésével Zajedno (Együtt) néven közösen indultak. E tömörülés Belgrádban, Újvidéken, Kragujevácon, Nišben és továbbá mintegy 40 községben nyerni tudott. November 17-e, a választások második fordulója után azonban a hatalom az eredményeket elcsalta. Ez után a Zajedno koalíció naponta szervezett tüntetéseket Belgrádban és az ország nagyobb városaiban. Az ellenzékhez az egyetemi hallgatók is csatlakoztak, akik a választási csalások mellett kifejezték elégedetlenségüket az ország elszigeteltsége és gazdasági helyzete miatt, valamint gyökeres társadalmi változásokat követeltek. A megmozdulások fő jellemzői a sípszóval való tiltakozás és a nagyobb séták megtétele voltak.
Városunkban az első diákmegmozdulást december 13-án tartották meg. A másnapi Magyar Szó a következőképpen számolt be az akkor történtekről:
„Szabadkán tegnap, a diáktüntetés első napján mintegy ezer egyetemi hallgató és őket támogató vagy érdeklődő polgár jelent meg a főtéren.
– A fenyegetések, a megfélemlítések minden bizonnyal megtették hatásukat. Mi megértjük szabadkai társaink félelmét, akik most emiatt nincsenek velünk. És meghajlunk az itt levők, az Önök bátorsága előtt, akiknek van merszük itt lenni az elnevezésében még inkább szimbolikus Szabadság téren – mondta Larisa Inić egyetemista. Mint Branislav Todorović egyetemi hallgató elmondta az egybegyűlteknek, a nagygyűlést bejelentették a belügyi titkárságon, de azzal utasították el őket, hogy tévesen címezték meg a kérvényt. Az előírások szerint azonban elegendő csak bejelenteni a gyülekezést.”
A szabadkai megmozduláson, más városok tüntetéseihez hasonlóan, a tüntetők tettek egy sétát tettek a városban. Erről napilapunk így írt:
„A beszédek után a menet sétát tett a Közgazdasági Karig, ahol élénk sípszó kíséretével »Gyertek ki! Vörös banda« felkiáltásokat intéztek a bentlevőkhöz, majd az elé az épület elé vonultak, ahol az újvidéki tévé itteni kirendelt[s]ége és a helyi tévéadó működik, mint mondták, hogy lefilmezhessék őket (a tévé munkatársai néhány percre megjelentek a bejárati ajtó előtt, s az operatőr lefilmezte a tömeget). Ezt követően a menet megállt a Ljubiša Ristić által vezetett színház, valamint az Egyesült Baloldal székháza előtt, itt is élénk síp- és füttyszóval »köszöntötték« a bennlevőket, és leggyakrabban a Vörös banda felkiáltás hangzott fel. Rengeteg gépkocsivezető szirénahanggal üdvözölte a fiatalokat, s volt olyan járókelő is, aki például ingyen szállást ajánlott fel azoknak, akiket e tüntetés miatt elbocsájtanak a diákotthonból.”
A korabeli beszámolók szerint azonban a szabadkai megmozdulások nem voltak olyan tömegesek, mint az ország más városaiban megtartott tüntetések. A Magyar Szó december 17-ei, keddi számában a következőket olvashatjuk erről:
„Négy nap után már világos, hogy a szabadkai egyetemisták tiltakozó megmozdulása nem lesz egyhamar tömeges. Ez különösen vasárnap volt látható, amikor is mindössze 150 ember gyűlt össze a Szabadság téren, hogy a szokásos sétát megtegye a városközpontban. Igaz, hogy sok vidéki diák hazament, de a szabadkai polgárokat sem könnyű a vasárnapi ebéd mellől elmozdítani... »Az emberek pihennek, de mi most felébresztjük őket«, fordult az egybegyűltekhez Ördög Szilveszter
egyetemista. A kicsiny, de lelkes csoportot valóban mindenfelé az ablakokból integető emberek fogadták.
Larisa Inić egyetemista a híres Madách-idézettel fejezte be beszédét: Ember, küzdj, és bízva bízzál.” – írták napilapunkban és hozzátették, hogy a másnapi, december 16-ai megmozduláson a szabadkai egyetemistatüntetés résztvevői előtt bezárták a Közgazdasági Kar ajtaját.
Az országos tüntetések végül sikerrel jártak, ugyanis, miután 1997. február 11-én Felipe González az EBESZ képviselője az országba látogatott, Milošević több helyen köztük Belgrádban elismerte vereségét. A jelentős politikai változások viszont elmaradtak, mert a Zajedno koalíciót szétfeszítették az ellenzéki pártok közötti ellentétek. Az 1996/97-es tüntetések azonban fontos előzménye volt a 2000. október 5-ei fordulatnak, hiszen megmutatta, hogy az ellenzéknek vannak eszközei a Milošević-rezsim ellenni fellépéshez.