Hogyan vegyük rá a gyereket a házi feladatra? Először is, ne aggódjunk: a gyerek tudja, hogy van házi feladat. Csak épp úgy tesz, mintha nem lenne. Vagy ha mégis van, gyakran azzal próbálkozik, hogy „nem fontos”, „nem kötelező”, „csak ha kedvem van”, vagy – a klasszikus – „úgyis elmarad az óra”. Kezdhetjük könnyed taktikával: „Kicsim, megcsináltad már a házit?” Erre jön a nyilvánvaló: „Mindjárt.” (Mindjárt = az univerzum legképlékenyebb időegysége. Soha nem jön el.) Ha a gyengéd rávezetés nem működik, jöhet a következő szint: egy kis noszogatás, egy kis emelt hang, egy kis „Na most már elég volt, ülj le az asztalhoz!”
Aztán a legocsmányabb szülői eszköz: a fenyegetés, miszerint „nincs gép”, „nincs tablet”, „nincs élet” – és ezek kombinációja. A gyerek ilyenkor már szomorú kiskutyaként csúszik az asztalig, mintha a matekfüzet okozná a vesztét. A ceruza rossz, a szék kényelmetlen, a papír fehér.
Aztán végre valahogy elkészül a házi. A szülő megnyugszik. A gyerek meg… nos, ő túlélte.
Tanulság? A házi feladat nem csak a gyerekeknek kihívás. Nekünk is. Csak mi nem kapunk rá jegyet. Csak újabb ráncokat.
