Dolgozott emberünk szorgalmasan – ásóval, lapáttal, fejszével – a nyárias melegben: tuskót ásott ki ismerősének háza előtt a földből, már a jövő téli tüzelőre gondolva. Mobiltelefonját a maga mellé vetett micisapkájába helyezte. Ásott, vágott, lapátolt és izzadt, míg végre órák múltán legyőzte a tisztességes nagyságú tuskót. A derékig érő gödörbe visszarakta a földet, majd indulásra készen fogta sapkáját, ám az üres volt: a telefonja eltűnt. Fejét törve és a tarkóját vakargatva arra a következtetésre jutott, hogy föld nyelte a készüléket, vagyis kieshetett a sapkából, ő pedig a földdel együtt visszalapátolta a gödörbe. Óvatosan ismét ásni kezdett, de az eredmény hosszas munka után is elmaradt. Ekkor ötlött föl benne a gondolat, hogy mivel a szomszéd kutyái ott sündörögtek körülötte, hátha valamelyiküknek megtetszett a mobilja, és magával vitte. Zörgetett is azonnal a szomszéd kapuján. Az udvar rövidke pásztázása után fölhívták az eltűnt telefon számát. Csöngött is azonnal a kutyaólban, a lopó ebek jókora meglepetésére.
– Milyen szerencsés vagyok – szólalt meg a tulajdonos –, hogy nem okos a telefonom, mert ki tudja, mekkora számlát csináltak volna a kutyák, ha nekilátnak a mancsukat húzogatni a képernyőn.
