Néha az az érzésem, hogy a bürokrácia egyetlen létezési oka, hogy, finoman fogalmazva, bosszantson bennünket. A télen például egy hivatalban be kellett mutatnom az igazolványom. Erre azt követelték, hogy hozzak róla fénymásolatot. Vagy fél órát bolyongtam a környéken, mire találtam egy leolvasót. Tetejében olyan helyen, ahol azt el sem várná az ember, viszont a hivatalban, ahol naponta sokszor is használhatnák, ott nincs.
A napokban gyanútlanul beállítottam a patikába a havi gyógyszerkészletért. Átadtam a vényt, a hölgy, szokás szerint, elkérte a betegkönyvemet. Odaadtam a néhány nappal korábban végre elkészült csipes kártyát. Megnézte, majd megszólalt: Nem jó! Mi nem jó? A vényen és a kártyán nem egyeznek a számok, mondta. Előkerestem a régi könyvecskét, mivel gondoltam, eleinte jó, ha az is nálam van. Ez sem jó! Kezdtem begurulni: Dehogynem, két évig ezt mutattam fel, és mindig jó volt. Ha mondom, nem egyeznek a számok! Már fordultam volna sarkon, amikor odakérdezett: Nem volt időközben egy ideiglenes érvényű papírja is? Dehogynem! S azt is odaadtam. Ez jó – mondta. Szóval sem a régi, sem az új nem jó, az ideiglenes pedig, amelynek lejárt az érvényessége, tökéletes, mert ahol kellett volna, ott nem írtak be egy megfelelő számot?
