Mintha a Tücsökzenét olvasnám, olyan testhezálló az alkonyat. A költővel utazok, „holdfényben, Ragúza és Mosztár közt”. A tavaszi nyárest az ingem alá nyúl, és idézi „az ezer szikra csillagot”, Szabó Lőrincet, a vizsgaidőszakot és virágzó hársfákat. Zavart érzek és ismét újnak, meglepőnek a kellemest. Vállam fölött a kora esti hideg csillagraj. Több száz, millió fényéves múlt és távolság záporozik. Ennek fényei érkeznek és válnak jelenné, majd hullnak az ég porába. Vagy mégsem? Vagy mégis tovább haladnak a végtelenben, amíg világ a világ? Amíg a sötét mindenség pályát biztosít a fénysugaraknak? Mi van, ha a végére érnek és megszűnik a sötétnek palástja? Mi lesz akkor a világűr szentjánosbogaraival, a fotonokkal? Erős villanással kialszanak? Fény a fényben? És mi van ott, ahol semmi sincs? És ki van ott, ahol senki sincs? Megáll-e az idő múlása, ha annak mérése, mértéke megszűnik? Mi a lét mértékegysége? Az Isten? Az ember? Az ég, a föld vagy a mindenség, melynek apró fénybogarai hullanak a fejünk fölött? Esetleg az örökös kérdések, amelyek vörösre festik arcunkat? Azt hiszem, én vagyok a mérték, bennem találkozik kétely és bizonyosság, múlt és jelen, ember és Isten. Leírom szóról szóra, és miután elolvasod, nagyra becsült olvasó, már te leszel a mérték, a csillagos lét mértékegysége. Kételkedj és bízzál.
