Néhány évvel ezelőtt volt egy pillanat az életemben, amikor úgy éreztem, soha többé nem lesz már számomra igazán fontos egy telefonhívás. A vezetékes telefonvonalat megszüntettem, a magáncélú mobiltelefont pedig attól kezdve szinte felesleges, időnként agresszív eszköznek tartottam, amelynek használatát szigorú keretek közé szorítottam: nem éltem általa társasági életet, továbbra sem játszottam rajta játékokat, nem róla informálódtam, és nem a segítségével hallgattam zenét. Ha társaságba, kulturális eseményre vagy sportolni mentem, általában nem is vittem magammal. Pedig addig a bizonyos pillanatig éjjel-nappal velem volt.
Épp a külföldön töltött szabadságom ideje alatt úgy alakult, hogy csődöt mondott a készülékem, így több mint egy héten át nem használhattam a telefont, és szilárd elhatározással, de könnyű szívvel a világhálóról is lemondtam – egyszerűen nem kapcsoltam be a vendéglátóim által felkínált számítógépet. Eddig sem voltam netfüggő, de ebben a néhány napban valami elementáris, határtalan szabadságot éreztem: nem néztem a közösségi hálón távoli ismerősök nyaralási fotóit, nem olvastam ostoba vicceket és félrevezető álhíreket, nem klikkeltem rá különféle mókás vagy szívfacsaró felvételekre... Ehelyett sokat sétáltam és szemlélődtem, újságokat és remek könyveket olvastam, és megismerkedtem néhány izgalmas, színes figurával. Mintha az érzékszerveim is kitisztultak volna: úgy éreztem, kifinomult a hallásom, élesedett a látásom, és az orromba szökött a forró nyár minden egyes felejthetetlen pillanata.
