Annak ellenére, hogy túl vagyok már a negyedik x-en, továbbra sem szeretem, ha egyesek ujjal mutogatnak a fiatalokra, s „ezek a mai fiatalok...” megjegyzéssel beszélnek becsmérlően róluk, egyben glorifikálva azt az időszakot, amikor még ők is pelyhedző állú suhancként vagy pedig „ártatlan” leányzóként élték életüket. Példáért nem kell messzire menni, csak vegyük elő, a könyvtárból kölcsönözzük ki Tőke István Mosolygó Tisza mente című anekdotagyűjteményét, és olvassuk át az ebben található anekdotákat. Azt tapasztalhatjuk, hogy egykoron sem voltak sokkal jobbak a fiatalok, de még azok sem, akikre elméletileg felnézhettek, s valahol ez így is van rendjén.
Érdekes alakja volt a régi Zentának Dallos Gyurka bácsi nyugalmazott városi írnok és tornyosi képviselő. Mint hatósági kikiáltó, a hullámtéri földek árverezésekor mindig a nincstelen földművesek kezére játszott, hogy minél olcsóbban juttassa őket árendás földhöz. Igen nagy kedvelője volt a boritalnak, s ebben a diszciplínában – mondják – még Kopasz Kálmán kántor úron is jócskán túltett. Mesélik róla, hogy egyszer fölöttébb rozmaringos állapotban tántorgott be a Mulagyi-féle vendéglőbe, ahol ugyancsak alaposan becsudálkozva fiatal gazdalegények dűtögették befelé a jóféle homokit. Gyurka bácsi a szesztestvérek jogán odadülöngélt az asztalukhoz, s kissé akadozó nyelvvel a következő okos tanáccsal látta el őket:
- Jól van, legények, nagyon jól van az, hogy ilyen szépen berugaszkodva látlak benneteket! Most már csak egyre vigyázzatok fiaim: hogy ki ne józanodjatok! Mindig öntsetek utána, mert sokba kerül ám, amíg ilyen állapotba juttok, mint amilyenben éppen most vagytok! Nekem elhihetitek. Én csak tudom... – mondta a zentaiak e legendás alakja.
