Éveink előrehaladtával saját viselkedésünkön egyre több otthonról hozott beidegződést veszünk észre. Bizonyos szófordulatok, gesztusok, szokások, amelyek gyerekként idegesítettek vagy mosolygásra késztettek bennünket, észrevétlenül beleivódtak a tudatalattinkba, és immár sajátunkként bukkannak fel ismét.
Anyukám virágok iránti rajongását, a cserepesekkel való szöszmötölést, a folyósak gondos tápoldatozását, az új virágbimbók babusgatását, és úgy általában, a növénykék iránti aggódást gyerekként cseppet túlzásnak éreztem, és úgy véltem, elfecsérelt idő mindez, azok a „gizgazok” totojgatás nélkül is élnék világukat. Abban pedig biztos voltam, felnőttként nem veszem magam körül időrabló növényekkel, azoknak parkban a helyük.
Felnőve, saját otthonba költözve változott a helyzet. Észrevétlenül költöztek be utánam a virágok is. Előbb csak a parányi kertben, majd a verandán, később a világos szobaablakban vertek tanyát. Azon kaptam magam, hogy levéltetvek elleni szert meg lombtrágyát vásárolok, és lesem az új bimbók világra jöttét. Már nemcsak anyun, magamon is mosolygok, miközben zöldvirágos locsolókannámat lóbázva öntözni sietek.
