A szomszédokat hallgatni mindig izgalmas. Tegnap reggel az éppen jelenleg zajló vízilabda Európa bajnokság volt terítéken. Misi bácsi kikapcsolja a fűnyírót, Pista már túl van a reggeli bevásárláson, szatyrában a friss kenyérrel megáll, és minden másról megfeledkezve megtárgyalják az eseményeket. Már megint győztünk, mondja az egyikük, de ez kevés lesz a szerbek ellen. Ennek hallatán még jobban hegyezem a fülemet. Mi (többes szám első személy) a szerbek ellen? Ezt egy kicsit furcsállom, gyerekkoromban ugyanis a mi, az ugye a jugoszlávokat, a jugókat, a plávikat vagy éppenséggel a našikat jelentette, és ha valaki nem így gondolta, akkor annak nem volt könnyű a kilencvenes évek Vajdaságában (gondoljunk csak az 1997-es 7:1-re, és 5:0-ra). Ennyit változott a világ húsz év alatt? Vagy ebben a városban, ahova körülbelül fél éve költöztem, mindig is így volt? Mindenesetre most ez így jó érzéssel tölt el. És itt most mellékes, hogy az egymás elleni párharcban ki nyer, ki veszít, ki kinek a mumusa, nemezise. A lényeg az, hogy mi ebben a sportban nem veszíthetünk. Esetleg csak bosszankodhatunk egy rövid ideig.
