Mostanában a baráti körben tartott szülinapi bulin egyre több gyerekzsivajt hallok magam körül, ugyanis a közeli, távoli ismerősök, barátok egy része már családot alapított, a gyerekek pedig lassan cseperednek. Ma már nem – feltétlenül – a hajnalig tartó téblábolásról szólnak ezek az esték, hanem egy kicsit „visszafogottabb” szórakozásról.
Azért persze vagyunk többen is, akik számára a gyereknevelés egy olyan távoli fogalom, mint az űrkutatás. Mi vagyunk azok, akik csak messziről „stíröljük” az újszülöttet, mint a négy éves gyerek az új faliórát, miután az anyja megparancsolta neki, hogy ne piszkálja, mert összetöri. Hasonlóan, amikor a kicsi sírni kezd, az asztal alá bújunk, nehogy valami gyanúba keveredjünk.
Nálam ez már reflexszerű, ugyanis az unokahúgommal volt egy jó két évig tartó nézeteltérésünk, még pelenkás korából. Bőgni kezdett, akármikor meglátott. Ez az utcán még talán elviselhető volt, de a karácsonyi vacsorán, másfél órán keresztül...
