Nem könnyű a VKV-sofőrök munkája. Nap mint nap testközelből tapasztalom, hogyan kell megküzdeniük azokkal a profikkal, akiknek még véletlenül sem sikerül kellően tartósra és gödör nélkülire megépíteni a városi utcák burkolatát, és azokkal is, akik az egymást követő villanyrendőrök fényváltási idejét a zavartalan közlekedés elveinek megfelelően még véletlenül sem tudják összehangolni. Még nehezebb a dolguk velünk, amatőrökkel. Egyik-másik ugyanis éppen akkor akar átkelni a zebrán telefonálva, babakocsit tolva vagy bottal bicegve, amikor ő ér oda a nagy járgányával. Oda kell figyelni a visszapillantó tükrökben azokra a nyugdíjasokra is, akik teli kézzel, fogódzkodás nélkül indulnak meg bizolytalan lábukon a leghátsó ülőhelyek felé. Ki kell szúrni azokat is, akik hanyag mozdulattal és villámgyorsan felmutatott házi készítésű hamis bérletekkel igyekeznek elsuhanni mellettük, és hibátlanul eltalálni, kitől kaphatnának egy jó nagy nyaklevest, ha szólni mernének rájuk. A legrosszabbak azok az idősek, akik futva és integetve próbálják elérni a buszt. Az edzett sofőr oda sem hederít, az érzékenyebb lelkű megvárja az utast, de már ő is mondja, hogy J... ti mater, amikor a mondjuk 11-es buszhoz odaér a megvárt, aki lihegve, az ajtó korlátjába kapaszkodva bekérdez: Mondd, fiam: ez a 6-os?
