Semmi sem jelezte előre. Azon a reggelen is minden úgy történt, ahogyan már évek óta. Induláskor kézbe kaptam, majd a helyére tettem. Biztonságba, de mégis védett övezetbe. Hosszú, kimerítő autózás várt ránk, szép, de ismeretlen tájakon, ahol a hegyek deréktól felfelé felhőkbe burkolóztak, s az út kanyargását követve időről időre mi is közéjük kerültünk. Különös élmény ez, hiszen esik, de ez az eső valahogy más. Szinte mintha a levegő része lenne, nem váratlan természeti jelenség, s a helyiek valahogy úgy is tekintenek rá. Van és kész. Csak az idegen, az átutazó bukik le azonnal, hiszen ereszaljtól ereszaljig fut, idegesen tekinget az ég felé, pedig a felhő mellette, körülötte, alatta is ott van… A felhő ott otthon van.
Az idegen pedig kapkod, rejtőzni igyekszik, természetellenes türelmetlenséggel próbál úrrá lenni a helyzeten. És a kapkodásnak következménye van. A kis, fekete jószág, régi, megbízható társam valahol kicsúszott, s én, a természettel való értelmetlen küzdelmem közepette, nem vettem észre. Ott maradt a parkolóban, valahol a hegy derekán, kicsin, feketén, elhagyatottan.
Hiába mentünk vissza, hiába kerestük. A természetessel való hadakozásom következményekkel járt. Telefon nélkül maradtam.
