Mindenki fél valamitől. Van, aki az apokalipszis gondolatától lesz libabőrös, van, aki nem gondolkodik ekkora végletekben, és már egy hatalmas kóbor kutyától is berezel. Jómagam az üres hűtőszekrényektől és a fogorvosoktól félek. Angolul az utóbbi a dental phobia elnevezést viseli, amely a fogorvosi széktől és a körülötte zúgó, leginkább a kőműves szerszámok hangulatát idéző műszerektől való vélelem gyűjtőfogalma.
Nem alaptalan ez a félelem. Egyszerű fogkő-eltávolításra mentem, de egy komoly állóháború lett a rutinbeavatkozásból: a doktornő erővel próbálta kinyitni a számat, én pedig arra törekedtem, hogy neki ne sikerüljön. Végül konstatálnom kellett, hogy ha nem akarom elharapni a műszereit és az első két ujját, akkor engednem kell a nyomásnak. Végül, azt is be kellett ismernem, hogy az állkapcsom ereje semmit sem ért, hiszen a doktornő ujjával úgy kifeszítette a pofaberendezésem, hogy csak pislogtam, mint egy kölyökkutya a hentesüzletben.
Tegnap jöttem rá, hogy mégsem tudtam elengedni magam: a harcunknak az lett a vége, hogy a fogaim tiszták lettek, de az állkapcsomban olyan mértékű izomláz jelentkezett, hogy már azon gondolkodtam, hogy tápvizet fogyasztok a vasárnapi ebéd helyett, mert más nem igazán akart lemenni.
