Ami elromolhat, az el is romlik.
Az utóbbi két-három hétben sajnos „élesben” tapasztaltam és tapasztalom, mennyire nem túlzott anno Edward Murphy amerikai mérnök, akitől eme – szállóigévé lett – mondás származik, és amely a Murphy törvénykönyv alaptételeként vált közismertté. Képletesen szólva, Murphy hívatlanul beköltözött hozzám; folyományaként – a vasalótól kezdve a klímáig – napi rendszerességgel romlott és romlik el minden... rendszerint egyszerre kettesével, hármasával. Jellemző módon a folyamatos tönkremenések komoly költségekkel járnak, hiszen következetesen és törvényszerűen olyan jellegű és akkora meghibásodásokról van szó, hogy a javítás kizárt, új kell(ene)... ha van (lenne) miből. Hogy bosszantóbb legyen, mindezen elromlások úgy „maguktól” történtek és történnek, nem a bizonyos tárgy, eszköz szakszerűtlen használata miatt, sőt minden elővigyázatosság dacára, öncélúan és megmagyarázhatatlanul, szinte csak azért, hogy újfent Murphy igazát bizonyítsák.
Az elromlások hosszú sora valójában nem most kezdődött. Elsőként, még tavaly október derekán – munkahelyi ártalomból kifolyólag – én romoltam el. Azóta sincs „mester”, eszköz és eljárás, amely megjavítana, vagy újabb, működőképesebb példánnyal cserélne fel. A fejemet legalább...
