Tudom, ha most leírok egy szót, egyesek összehajtják a lapot, mások meg tovább fürkészik soraimat. Mégis leírom. Trianon. Minden szó, minden név szent is, profán is. Mindegyik valamilyen. Egyszerre hitvallás és árulás. Általunk és mások által olyan és másmilyen. Nem csak formáját, a tartalmát, a rá rakódott port és fényt is tőlünk kapja. A szavak mi vagyunk. Hitelesek és hamisak. Trianon is ilyen. A személyes és kollektív emlékezet vastag rétegei nyomják, eltakarják. Pedig szótárban a helye. Nem tudom és nem is akarom leporolni. Csak a név kapcsán jutott eszembe, hogy nem elég a hóhér, kell az áldozat és a szemlélő is. És az is, hogy a vereséget általában maga a vesztes dajkálja, csak később, amikor felsír a karjában, adja tovább, ügyesen. Példákért nem kell a szomszédba menni.
Mégis mért foglalkozok ezzel a kérdéssel? Azért, mert Tamási Áron Czímeresek című regényét olvasom. Másoknak is merem ajánlani.
