A Tisza jelenti számomra a folyót, amelytől szebb és jobb nincs, valóságos szent hely. A folyóparti lakosság többsége egyébként nagy becsben tartja a Tiszát, amit gyakran illetnek a szőke jelzővel, amit a benne lévő homokról kapott. Nem csak tisztelik, de szívesen büszkélkednek is vele, amit tapasztalatom szerint a vidékiek nem nagyon vagy egyáltalán nem értenek, többnyire a helybeliek értelmetlen bogarának tartják azt.
A büszkélkedés oka pedig nagyon egyszerű. Aki a Tisza partján nőtt föl, annak akarva-akaratlanul az élete részévé lesz a folyó. A Tisza a helybeliek számára már nem csak természeti jelenség, hanem a tiszapartiság az identitásuk egyik ismérve, emellett fontos közösségi színhely is. Hiszen mi – adaiak, zentaiak, óbecseiek, törökbecseiek, magyarkanizsaiak, törökkanizsaiak, padéiak és a többi tiszaparti – a Tisza-parton találkozunk a barátainkkal vagy a szerelmünkkel, bóklászunk, fürdőzünk, csónakázunk, táborozunk, sütünk-főzünk, kirándulunk, ünnepelünk, pecázunk és sportolunk. Egyszóval, fontos helyszíne az életünknek, amihez sok kellemes élmény kötődik.
A minap búvárok tisztították meg az adai strandot a fürdőzőkre veszélyes hulladéktól. Összekötöttem a kellemeset a hasznossal: beszélgettem a búvárok vezetőjével és élveztem a Tisza-part csöndjét. Miközben néztem a merüléshez készülő búvárokat, rádöbbentem, hogy egészen jól ismerem az adai Tisza-partot, de a folyó többi szakaszát alig. Nem láttam még a Tisza forrásvidékét, a Fekete- és Fehér-Tisza összefolyását, de a titeli torkolatát sem, és a leghosszabb magyarországi szakasza szintén fehér folt a számomra. Bezzeg milyen jó lenne, és mekkora kaland lenne megtekinteni a Tiszát a forrástól a torkolatig: egy folyón öt országon át.
