Vannak reggelek, amikor mit sem ér az erős kávé, sem a tudat, hogy bizony, kelni kell, egyszerűen nem megy a dolog. Persze az ilyen reggelek törvényszerűen olyan reggelek, amikor szakadatlanul zuhog, amikor a monoton cseppek még a legelszántabb felkelési vágyat is feloldják, mintegy cseppfolyósítják, s marad a „csak még egy kicsit”, a „csak még öt percet”-féle önigazolás, miközben már a második kávé is lassan a végét járja, az öt percből tíz lesz, meg tizenöt, egy idő után harminc…
Még csak kedvetlennek sem mondhatóak az ilyen reggelek, elvégre az élet nagy kérdései fogalmazódnak meg, ha szerencsénk van, egy-egy válasz is adódik, persze nem a legnagyobb, legmeghatározóbb vívódásainkra, de amolyan kis, mindennapi dilemmákra hirtelen felsejlenek a megoldások. Mintegy igazolásképpen, hogy nem elvesztegetett az ágyban, párnák között töltött idő, hiszen most már tudjuk, mi legyen az ebéd, mikor és hogyan lehetne kitisztítani azt a makacs foltot a krémszínű kabátból, vagy hogyan kellene a szabadsághoz szokott agysejtjeinket ismét működésre fogni, visszapasszírozni a mindennapi rutin taposómalmába.
Így aztán nyugodtan hozom az újabb kávét…
