Nem tudom, mondtam-e már, hogy van kutyám. Pontosabban kettő. Az egyiket kaptam. Ő pici volt. A másik pedig jött, és vesztemre megetettem. Ő is pici volt, ezt a nevet is adtam neki, ugyanis alacsony növésű. A kiskutyaként hozzánk került ebecske viszont megnőtt, mert egy labrador retriever akkor is nagyra nő, ha szuka. Na, mármost az történt, hogy ez a kis aranyos szukácska ivarérett lett, és erre nemcsak a befogadott Pici figyelt föl, aki mellesleg kan, hanem a környék összes kankutyája. Szépen lassan, napról napra egyre többen jelentek meg az udvarban. Aki ismeri a kutyákat, az tudja, hogy a labrador retriever kutyák nagyon barátságosak, szeretik a társaságot, szeretnek mindenkinek a kedvébe járni. Hát a mi Negránk is ilyen – mert így hívják.
Mindennel próbálkoztam. Zavartam a kanokat. El is mentek, de amint beléptem a házba, ismét az udvarban voltak. Amikor bezártam a házba Negrát, akkor lihegve mind ott ült a küszöbön. Időnként valamin összevesztek, haragosan ugattak, de ez leginkább az éjjeli órákban történt. Akkor, amikor aludni szerettem volna. Mindez három hétig tartott. Tegnap véget ért, a kankutyák eltűntek, a Pici még próbálkozik, de ez már elviselhető. Most már tudok aludni, és a reggel is jó, de már előre félek, mi lesz két-három hónap múlva, amikor a pici labradorkák világra jönnek.
