Divat lett arról beszélni, hogy milyen rossz az iskola, hogy az intézményrendszer tulajdonképpen kiöl a gyerekből mindenféle kreativitást, teletömik a fejét mindenféle felesleges dologgal...
Nekem most a tanévkezdés előtt az a – ma már nyugdíjban lévő – csillogó szemű tanító néni jutott eszembe, aki csaknem húsz évvel ezelőtt fogadta a gyermekemet az első osztályba indulásakor.
Az valahogy természetes, hogy a kisdiáknak meg a szülőnek is különleges nap az iskolába indulás napja. De láttam, hogy a tanító néninek is az volt. És láttam Magyarkanizsán is egy rendkívül bájos fiatal tanítónőt, aki tele volt szertettel, tele volt jósággal, miközben üdvözölte a kicsiket a tavalyi tanévnyitón.
Az első tanító néni amolyan kotlóstyúk típus volt: maga köré vonta a gyerekeket, és szeretve tanította őket. Négy év után egy roppant összetartó osztályt küldött tovább a felsőbe, a diákjai magabiztosak voltak, és amit meg kellett tanulni az alsóban, azt tőle vagy általa megtanulták.
A fiatal tanító néniben meg a lendületet láttam. Gyakran eszembe jut a mosolya. Olyan kedvesen tudott nézni az apróságokra, hogy legszívesebben én is leültem volna a kicsik közé a padlóra, hogy nekem is jusson belőle.
A tanévkezdés a pedagógusok ünnepe is, még akkor is, ha a nap főszereplői természetesen az elsősök.
