Jonas Jonasson svéd irodalmár szépen megmondta, hogy a politika lényege az, hogy jókor kell jó helyre lépni. A minap az egyik pártból tragikus hirtelenséggel a másik pártba átigazolt ismerősöm rákérdezett, hogy mi a véleményem a pálfordulásáról. Mivel rendes, mindig is a közösség érdekeit előtérbe helyező srácról van szó, diplomatikusan azt válaszoltam, hogy az egyik szemem sírt, a másik pedig nevetett a hír hallatán, majd pedig szándékosan másra tereltem a beszélgetésünk fonalát. Eszem ágában sem volt emlékeztetni a korábban tett kijelentéseire, mivel nem egyszer a saját bőrömön tapasztaltam, hogy az emlékezetkiesés a pártkádereknél a legelterjedtebb szakmai betegség. Mivel elég jól ismerem az illetőt, hiszem azt, hogy az új politikai színek alatt is tovább tevékenykedik, s öregbíti városunk hírnevét. Az ilyen személyekkel lényegében nincs is semmi bajom. Az viszont már jobban szúrja a szememet, amikor valaki kizárólag a saját önös érdekei végett menekül el patkányként az egyik süllyedő hajóról a másikra, hogy másnap már egy teljesen ellentétes szellemiségű párt szólamait zengedezze, az pedig különösen undorító számomra, amikor egy egykori megrögzött szocialista, radikális, vagy éppen haladó párti kezdi el mélymagyarként a mellét döngetni, s jelenlegi pártját isteníteni. Ezt már az én több mint egy évtizednyi újságírás által megedzett gyomrom sem képes bevenni.
