Kovácsékat a faluban mindig is csodabogárnak nevezték. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ez a szalonképesebb jelzők egyike, azok is sokan voltak, akik nyomdafestéket nem tűrő kifejezésekkel beszéltek a családról. Egyetlen vétkük volt, nem tudták nyugodt lelkiismerettel végignézni mások szenvedését. Legyen szó rászoruló emberről vagy hontalan állatról, Kovácsék segítettek, ahol és akinek csak lehetett. Feltehetőleg így történhetett meg az is, hogy udvaruk mára leginkább mini állatkertre hasonlít.
Kovács úr egy nyári reggelen maroknyi kiscicát mentett meg a biztos haláltól. Az apróság a közút közepén gubbasztott, csak szerencséjének köszönhette, hogy az elrobogó teherautók egyike sem gázolta el. Kovács úr nem habozott, hazavitte, és a jószág mára egy vidám, pocakos, folyamatosan rendetlenkedő növendék cicává érett. Maga a család sem gondolta volna, hogy legújabb állatmentő akciójukból igazi tanmese kerekedik. Ezen akkor kezdtek el morfondírozni, amikor nem sokkal a cica érkezését követően a magánvállalkozó Kovács úrnak egyre több és mind nagyobb megrendelései lettek. Nem igazán hittek a megmagyarázhatatlan jelenségekben, abban pedig főleg nem, hogy jó tett helyébe jót várhat az ember. A dolog azonban mégis mindannyiukat gondolkodóba ejtette.
A kis Julika már csak abban reménykedett, hogy a „varázserővel” bíró cica valamilyen úton-módon a szüleivel is csodát tesz és a számtalan, értelmetlen veszekedés és jelentéktelen dolgok miatt való idegeskedés helyett végre meglátják a lényeget, még akkor is, ha az általában rejtve marad a szem elől.
