Nagy érdeklődést váltott ki a minap a szabadkai Mathias Corvinus Collegium első nyilvános eseménye, amelyen Fábián Janka népszerű íróval folyt beszélgetés. Az írónő előbb angol–történelem, majd pedig francia szakon végzett, az írói tevékenysége során pedig több mint húsz kötetet jelentetett meg. Fábián Jankával mi is egy igazán jó hangulatú beszélgetést folytattunk, a történelmi regényeiről, a romantikáról, a múltról és a jelenről is.
Az ilyen műfajú könyveknek valahol az is küldetésük, hogy népszerűsítsék a történelmet. Erre szükség mutatkozik?
– Egy kicsit fellengzősen valóban el szoktam mondani, hogy ez a történelmi regények missziója, de szerencsére nem kellett nagy áttörést produkálni, mert erre megvolt az igény. Egy ideig nem igazán készültek kortárs történelmi regények, legalábbis nem magyar eseményekről és magyar nyelven. Nem nagyon értek a marketinghez, de valahogy érezni lehetett a levegőben, hogy erre mutatkozik olvasói igény. Én is szerettem történelmi regényeket olvasni, és nem voltam az egyedüli. Számos külföldi szerző műve tett szert népszerűségre, például Robert Merle Francia história című regényfolyama, vagy Ken Follett A katedrális című könyve. Ezeket falták az emberek, így azon gondolkodtam, miért nincsenek ilyen műfajban magyar vonatkozású művek is. Tehetséges írókkal büszkélkedhetünk, csodálatos a történelmünk, és megannyi az izgalmas téma. Az idők végezetéig lehetne ezekről írni. Így jutott eszembe, még egyetemistaként, hogy valakinek ezt ki kell próbálni, és az miért ne lennék én. Azután több év is eltelt, de ez a gondolat nem tűnt el a fejemből. Mondhatni, tudatosan készültem rá, csak nem jelöltem ki egy időpontot.
A közönség élt a lehetőséggel, sokan álltak sorba a dedikálásra (Lukács Melinda felvétele)
| Rengeteg visszajelzést kapok, valakik azt mondják, hogy az iskolában utálták a történelmet, mert szárazon tanították és a történelemkönyvek is borzasztóak voltak, de a regényeimet olvasva utánanéztek a múltunknak és rájöttek, mennyire érdekes, izgalmas és szép. Az ilyen vélemények nagyon jólesnek, úgy érzem, érdemes ezzel foglalkozni. Habár az igazat megvallva, akkor is írnék, ha senki sem olvasná a könyveimet, mert szeretek írni és élvezem, de az olvasók visszajelzése, hogy ennek eredménye is van, boldogsággal tölt el. |
Kik alkotják az olvasótábort?
– Főleg a nők az olvasóim, de tegyük hozzá, főleg a nők olvasnak, legyen szó bármiről. Sohasem attól vezérelve írom a könyveimet, hogy ki fogja olvasni, mert az iszonyatosan frusztrálna, de ha valakinek ilyen a hozzáállása, akkor azt tudom tanácsolni, hogy a nőknek érdemes írni. Ennek ellenére a férfiak is olvassák a könyveimet, leginkább a történelem miatt. Ez olyan, mint egy íratlan szabály, hogy a férfiak történelmi regényeket vagy sci-fit olvasnak. Az én könyveimet általában kézről kézre adják a családban. A nők hazaviszik és amikor azt mondják a férfiaknak, hogy ebben van történelem és annyira nem is „nyálasak”, akkor ők is elolvassák. Ezt ugyebár mindig tisztázni kell, hogy a férfiak is a kezükbe merjék venni. Ezzel kapcsolatban több aranyos történetem is van. Egyszer kaptam egy fotót egy nászúton levő pártól. A nő magával vitte az egyik regényemet, és elküldött egy fotót arról, ahogyan a férje olvassa. Olyat is hallottam, hogy az egyik könyvem szintén eljutott egy család férfitagjához, aki annyira izgalmasnak találta, hogy a metróra is magával vitte olvasni, de becsomagolta újságpapírba, hogy mások meg ne lássák. Ami pedig a korosztályt illeti, széles skálán mozog, a tiniktől az idősekig. A tinik inkább a naplóimra kaptak rá, aminek nagyon örülök. Azokat nem túl régóta írom. A Cholera-naplót a Covid idején írtam. Nagyon érdekes, hogy a tini unokaöcsém is ezt a kötetemet olvasta el először. Ez egy kisebb kiadvány, naplószerű, és tinédzserek a főszereplői. A naplókat az ifjúsági könyveimnek becézem, és habár nem ezzel a szándékkal írtam, mégis kiderült, hogy a fiatalsághoz közelebb állnak.
Azt mondtuk, a könyvei nem „nyálasak”. Hadd kérdezzem meg így a Valentin-nap és a nőnap között: szükséges-e népszerűsíteni a romantikát? Mi a helyzet az emberekkel és az érzelmekkel, vajon egy rideg világban élünk? Elhidegültünk egymástól?
– Való igaz, hogy egy kicsit elszigetelődtünk egymástól, elmagányosodtunk és cinikussá váltunk. Divat kinevetni az érzelmeket, de vágyunk is rájuk és talán pont emiatt szeretik az emberek – nem csak a nők – az ilyen jellegű könyveket, filmeket. A köteteimben viszont nem csak ezen van a hangsúly, törekszem rá, hogy legyen benne történelem, izgalom, kaland és sok minden más. Nemcsak a szerelem jelenik meg, hanem az emberi érzelmek széles skálája, a barátság, a családi kapcsolatok, a harag, a gyűlölet, a megbocsátás. Arra törekszem, hogy ne legyenek egydimenziósak a szereplők és a történetek. Ugyanakkor az is biztos, hogy tele vannak a történteim érzelmekkel, de úgy gondolom, ez kell a lelkünknek.
Ha beülhetne egy időgépbe, hova menne el, melyik korba, milyen helyszínre?
– Megmondom őszintén, csak olyan időgépet próbálnék ki, ami engem nem visz el innen. Ne kelljen sehova se mennem. Jól megvagyok itt és most, szeretem a civilizációt, a vívmányaival együtt, a kényelmet, a higiéniát, a technológiát, még ezeket a nyavalyás mobiltelefonokat is. Nemrég elment az áram egy kis időre, és rájöttem, hogy semmit sem tudok nélküle csinálni. Épp semmit. Egy teát sem tudtam megfőzni. Azt értékelném, ha az időgép olyan lenne, mint egy mozivászon, vagy egy nagy lapos tévé, én pedig itt a mában végignézném, hogy mi történt anno. Az is fontos, hogy csak én lássam, mert ciki lenne, ha kiderülne, hogy valamit rosszul írtam. Sokkal inkább annak örülnék, ha valamit még azelőtt megnézhetnék, hogy megírnám a regényt. Azt viszont nagyon bírnám.
Nyitókép: Fábián Janka (Molnár Edvárd felvétele)
