Van nekem egy nagyon jó budapesti barátnőm, Zsuzsa a neve. Zsuzsa ízig-vérig tanár, úgy szólítja meg óráin a gyerekek lelkét, hogy már attól könny szökik az ember szemébe, ha őt hallgatja, amint szenvedélyesen arról mesél, hogyan dramatizálták az órán József Attilát vagy miként sikerült léket vágnia egy sebzett gyermek réteges páncélján. Magyart és drámapedagógiát tanít, de úgy, hogy azt is tanítani kellene. Azt írta nekem az iskolakezdés másnapján: tündéri ötödikes osztályt kapott, akiket már most imád. „Tegnap az óra alatt lementem a szekrényük kulcsaiért, mondtam nekik, hogy sietek, legyenek jók. Vigyázzállásban vártak némán, csak álltam ott, néztem őket, és annyit tudtam mondani, de cukik vagytok, mekkora ajándék ez nekem, pedig nincs is szülinapom…Azt mondták, minden nap lesz, ha akarom. Szóval, így indult a szeptember és a szerelem. Jó lesz nekünk együtt.”
Zsuzsa szerint a kollégák között vannak irigyei, de azt mondja: a gyerekek szeretete megéri ezt a kellemetlenséget is.
